Beküldve:

“Az egó véd téged, de nem tesz boldoggá”

Nem menekülhetsz el semmi elől, főleg nem egy apró részedtől, amit tudat alatt, de kulcsra zártál. Azt hitted, nem fontos. Annyira a boldog részekre fókuszáltál, hogy közben mellette hagytad elúszni azokat a történéseket, amikhez közvetve semmi közöd sincsen. Önzőt játszottál. Az ember hajlamos az önzőségre, az egóból létrejövő tettekre és életre. Amikor elfelejted a körülötted lévő világot, a családod is, és beleveszel önmagadba, vagy éppen egy kialakult kiegyensúlyozott otthonba. Főleg, ha az az otthon olyan, amire valamilyen szinten mindig is vágytál, és közben pedig a legnagyobb félelmedet és a legnagyobb örömöd forrását is éled meg egyszerre ezzel kapcsolatban. Önmagadat megtartani, önazonosnak maradni, miközben a másikhoz is kapcsolódsz. A másikért lenni úgy, hogy ne szűnjél meg önmagadnak sem lenni. Küzdesz és szeretsz. Bízol, hiszel, és nem a félelem ellen állsz fel, hanem kézen ragadod, s vele együtt robotolsz előre bátran. Bátor vagy, és mersz gyengének is mutatkozni. Nem kell mindig hősnek lenni, és ezt nyugodt szívvel meg is lehet, sőt, meg is kell mutatni a partnerednek.

Valamilyen szinten az egész világ ezt mutatja nekünk: magaddal törődj, magadban bízz csak, mert senki nem lesz ott, amikor a nullán vagy. 

Az egó, az nem szív.  Viszont a szív hajlamos az egóból létrejönni sőt, még táplálkozni is. A szív képes arra, hogy önző legyen, de az egóban nincsenek színtiszta érzelmek. Az egó központjában az “én” szerepel, vagy azok a dolgok és kapcsolatok, amik hatással vannak az “én”-re: hogy számomra és nekem mi a legjobb. Az egó az sosem önzetlen, mindig kér valamit cserébe. A szív rafinált: szeret, odaadó, de van, hogy visszavárja mindazt, amit ő nyújt. Az egó hajlamos arra, hogy ne adjon semmit, a szív ad, viszont hajlamos arra, hogy önzően követeljen valamit cserébe. Van, hogy a szív társul az egóval, viszont az egó nem fog örök barátságot kötni a szívvel. Az egó az csak addig barátkozik, amíg neki jó. Amíg biztos abban, hogy nem esik bántódása. Ha veszélyben érzi magát, hátraarcot csinál és mindenkit és mindent otthagy. Egóból nem lehet kötődni, nem lehet feltétel nélkül szeretni és nem fogod tudni megismerni a másikat, de tudod mit? Saját magadat sem. Az egó véd téged, de nem tesz boldoggá. Hosszútávon legalábbis egészen biztosan nem.

Nagyon sok embernél látom, hogy a saját belső küzdelmeiknek az a legfőbb oka, hogy elhiszik, hogy egóval kell működniük, mert úgy lesznek valakik egy kapcsolatban is. De az ego és az egészséges énkép, az két különböző dolog. Az egészséges énkép és öntudat az, amikor tisztában vagy saját magaddal, a pozitív és a negatív tulajdonságaiddal is, elfogadod a hibáidat, pontosan tudod, hogy azokat a dolgokat várhatod el a másiktól, amiket fordított helyzetben te is megcsinálsz, és van egy nagyon fontos kritériuma az egészséges öntudatnak: nem félember szeretnél lenni egy kapcsolatban, nem abban hiszel, hogy két félemberből lesz egy egész, hanem pontosan tudod, hogy két egészből lesz egy nagy egész,  és emiatt lesz egy jól működő párkapcsolat-, majd házasságod. De ezért tenni is kell. Nap, mint nap folyamatosan dolgozni önmagadon. Minden nap egy új kezdet, egy új játéktér. Hihetsz valami magasabb erőben, de nem teheted meg, hogy felteszed a kezed, hogy az lesz, amit te akarsz, én hátradőlök. Nem dőlhetsz hátra.

Az ego kisemmizz, és eltávolít a szociális hálódtól. Ha úgy érzed, hogy ledobtad az egódat, hogy már rég a saját komfortzónádon kívül tevékenykedsz a kapcsolatodban, de még mindig azt érzed, hogy valami nem oké, akkor nem csinálod elég jól. Akkor nagyobb védelmed volt önmagad körül, mint gondoltad. Akkor nagyobb az ego-hálód, mint gondoltad.

A hagymát hogyan hámozod meg főzéskor? 

Beküldve:

A párkapcsolatodban mikor engeded meg magadnak, hogy a másik sírni lásson téged?

Egy párkapcsolat nem attól lesz hosszútávú, mert mindennap együtt lógtok. Nem attól lesz hosszútávú, mert nem létezik senki más rajtatok kívül, és úgy léptek át mindenkin, mintha koszos zoknik lennének a padlón. Nem attól lesz hosszútávú, mert el sem tudod képzelni az életedet, és a jövődet a másik nélkül. Nem attól lesz hosszútávú, mert erőn felül próbáljátok tökéletessé csiszolni a kapcsot köztetek, és attól sem lesz örök, hogy a negatívval nem törődtök, a szép pillanatokat pedig nem átélitek, hanem megosztjátok egyből a közösségi felületeken. Nem attól lesz hosszútávú, mert úgy ragaszkodtok a másikhoz, mintha saját magatok sem létezne.

Egy angol kutatás szerint, a jó kapcsolat az úgy alakul, hogy nem mindennap találkoztok a szerelmetekkel, főleg az elején, hanem mondjuk heti egyszer vagy kétszer. Mert így egymást is meg tudjátok ismerni, de közben nem hanyagoljátok el az addigi életeteket sem, a barátaitokról nem is beszélve. Egy szerelem sosem mehet a szeretet rovására. Nagyon sokan itt rontják el, hogy azt hiszik, ha jön a love, akkor 100%-ban a párkapcsolattal kell törődni, így érthető, ha mindenki mást hanyagolnak. De nem, nem érthető. Szerelmes vagy? Legyél. Senki sem tiltja meg. Viszont, ha önmagaddal nem tudsz mit kezdeni, amikor ne adj Isten véletlen két percre egyedül maradsz, akkor már baj van sőt, ha félnapja nem hallasz a párodról egy árva hangot se és majd beleőrülve már a féltékenység gondolatával is játszadozol, akkor bizony nem szerelmes vagy, csak függő. Függsz a partnertől, mert önbizalomhiányban tengődsz, vagy épp túlságosan szereted azt, amit a másik nyújt neked. Függsz érzelmileg, és nem mindegy, hogy odaadod magadat az életeddel és azonosságoddal együtt a párodnak, vagy engeded, hogy az életed részévé váljon sőt, hellyel is kínálod őt. Olyan hellyel, ami a konyhádban van. A nappalidban, a hálószobádban, vagy amikor a BKV-n utazol melletted egy üres hellyel. Olyan hellyel, ami lehet, hogy fizikai formájában üres, de mégsem érzed annak, mert a lelki szemeiddel látod magad mellett a másikat.

A függőség sosem baj. A társadalom kicsit azt mutatja, hogy ha függsz, akkor áldozat vagy. Viszont nem mindegy, hogy hogyan teszed mindezt: a teljes önazonosságoddal együtt átadod magadat a másiknak, vagy inkább megengeded, hogy az életed részévé váljon.

Mi vajon a különbség?

Egy szakítás után a legtöbb ember nem tud a tükörbe nézni, mert rondának, csúnyának és hasznavehetetlen boszorkának tartja magát, aki még egy párkapcsolatot sem tudott megtartani. De, ha nem tudsz belenézni a tükörbe, az nem csak azt mutatja, hogy végre a teljes valódi énedet látod benne, azt az énedet, amit eddig elrejtettél? És itt kezdődik a különbség: hogy te voltál önmagadként tabuk nélkül abban a kapcsolatban, vagy te voltál benne valaki más mellett. Hogy az önazonosságodat adtad, vagy egy kulcsot a másik kezébe.

Egy egyszerű kérdés: a párkapcsolatodban mikor engeded meg magadnak, hogy a másik sírni lásson téged? Mikor jön el az az idő, amikor már nem félsz gyengének tűnni a másik előtt? A másik előtt, aki elvileg a mindent jelenti a számodra. S valóban az a fontos, hogy a másik a minden legyen? Be kell kategorizálni az egészet? Kategorizálás nélkül nem is létezünk?

A függő odaadja magát a másiknak, talán sokkal jobban, mint az, aki csak felszínesen van jelen. De addig egészséges egy függőség, amíg nevén tudod nevezni: TE tudod, hogy mitől függsz? Bármilyen emberi kapcsolatban, de akár saját magadtól.

 

Beküldve:

Döntöttél, és? Attól még lesznek útlezárások, lépj bele.

Szerettem. Tényleg szeretem. Csak ehhez rengeteg lejtőn kellett lecsúszni, és még több hegyen felmászni, hogy tudatosan kész legyek erre az érzelemre. Szerettem. Múltidővel, s tudjátok, egyetlen egy kifejezés elég lenne ahhoz, hogy újra jelenidő lehessen. Lehet ez a baj. Hogy a szív kattogó zaját az ember elnyomja, a jó érzésért cserébe.

Szerettem és szeretem. Amilyen jól esik kimondani, pont annyira ijesztő is. Nagyon sok szempontból ijesztő, hiszen, ha jobban belegondolunk, két külön világ vagyunk. Például mikor ülsz a buszon, melletted két srác, akik a szavak jelentéséről beszélgetnek, hogy egy-egy szó mit jelent pontosan és mi is a két jelentés különbsége, akkor arra gondolsz, hogy ezt szereted. Ezeket a nem megjátszott, hanem magától jövő intelligensen szórakoztató csevegéseket, amik visznek is valamerre. Azt szereted, mikor nem felszínesen folyik a diskurzus, hanem lényege is van. Amikor nem kell magyarázatokat adnod önmagad viselkedésére, vagy az érzelmeid jelenlegi állapotára, mert a másik, aki szemben ül veled, az pontosan érti, hogy miről van szó. Vagy legalábbis nem idegen a számára. Nem furának lát, hanem normálisnak, még ha kicsit sem vagy az. Érti, hogy mit mondasz, és nem szeretné megkérdőjelezni a saját gondolataidat az ő gondolatai tükrében. Nem szeretné elhitetni veled, hogy ez, ami történik, az nem normális, sőt, a legbalgább dolog a Földön, és azonnal szálljál ki belőle. Nem szeretne elhitetni semmit sem, és közben nem néz rád úgy, mintha egy másik bolygóról jöttél volna. Te pedig nem érzed úgy, hogy lehet, hogy tényleg egy másik bolygóról érkeztél ide. És ilyenkor, mikor ezeket a valamiről szóló beszélgetéseket hallod, rájössz arra, hogy pontosan ebben vagy benne, csupán hagynod kéne, hogy szárnyaljon. Mint egy Frenák Pál előadás: nincsen beleszólásod abba, amit látsz. Nem is tudnál, hiszen kívül rekedsz a képzelet és a valóság talaján, mégis a legbelső szobában ülsz egy pohár borral a kezedben s csak ámulsz, hogy tejóég, mennyire szeretem.

Szerettem. Éppen ezért, muszáj most kicsit magamra ripakodnom, ha véletlen nem múltidőben használnám ezt a kifejezést. A múltidő az olyan, mint egy jó erős határhúzás. Valami olyasmi üzenet tőlem a másik felé, hogy nem sétálok sehová, itt maradok ezen az úton, de távolságot tartok tőled. Érzelmileg elhatárolódás, aminek, ha a végéig eljutok, ember legyél a talpadon, hogy visszafordítsd magadat a szívembe, de ha ezt szeretnéd, akkor legyen. Áldásom rá. Az ilyen múltidő használat nem mindig az igazságon alapszik, hanem a muszájon: mikor túl közel engedted a másikat magadhoz, hogy önmagadat kicsit lehagyd. Mikor úgy érzed versenyt futsz magaddal, önmagad nélkül. A szeretlek néha pont attól válik valósággá, hogy beiktatod a múltidőre mutató “t” betűt. Visszapróbálod szerezni a gyeplőt, hogy rájöjj, mégis mennyi mindent jelent. 

Ismerős? Ha egy bizonyos ponton túl már nem tudsz mit csinálni, akkor felhúzod a védőfalat, hogy legalább megvéd saját magadat a további ütésektől. Nem magadtól nyomsz „megállj” gombot, szükséges hozzá valami külső erő, például a lelked és a tested úgy kezd el sztrájkolni, hogy az egészségedet leviszi a béka segge alá. A hatodik pofon után talán felfogod, hogyha nem szeretnéd magadat puszta kézzel megölni, akkor lassítanod kell. Hogy kezdesz túl sokat akarni, és ezzel együtt lehet, hogy teljesen valótlant elvárni a másik személytől.

Attól még, hogy sóhajtasz egyet, majd azt mondod magadban egy adott szituáció után, hogy tudod mit? legyen. csináljuk. lesz, ami lesz, attól még nem indul be a gépezet. Lehet, hogy a másik tette meg az első lépést, amire jól reagálva előre léptél mellé, de attól még, mert végre beadtad a derekad, vagyis eldöntöttél valamit, attól még nem lesz minden sima ügy. Attól még úgyszintén lesznek útlezárások, vakolatesések, falfestések, és újra építkezések is a rombolás után. Nem lesz minden tökéletes csak azért, mert eldöntöttél valamit, hogy ezek után így lesz és kész. A másik személynek épp annyi beleszólása van a dolgok további folytatásába, sőt, a démonjainak meg pláne, mint neked. A félelem nem fog egy csapásra eltűnni, sőt, van, hogy inkább felerősödik. Hiszen, ha valamit nem mertél megtenni, aztán valahogy mégis megteszed, majd látod magad előtt, hogy amitől eddig tartottál, az most hirtelen valóságos lesz, akkor csak mégjobban megrettensz és hátra ugrasz húszat. Ez ilyen. Nem lehet elvárni mindent azonnal, bármennyire is szeretnéd. Bármennyire is kíváncsian várod a folytatást.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak rajtunk múlnak a dolgok. Hajlamosak vagyunk Istent játszani, vagy azt hinni, hogy nap lettünk, és minden körülöttünk forog. Így persze, hogy beleőrülünk abba, ha valamit nem tudunk irányítani, ha valami rajtunk kívül esik. Nem tudjuk kézben tartani a másik reakcióit és viselkedéseit, ha valami olyasmi történik, ami nem épp pozitív, közben pedig önmagunkkal is törődnünk szükséges ahhoz, hogy a másikkal türelmesek maradjunk.  Mert ez ilyen, a showbiznisz már csak ilyen.

Már hallottam párszor egy-egy lelki-beszélgetés folyamán, hogy szeretlek, de magamat jobban, és én ezzel sosem értettem egyet. Sosem szerettem magamat jobban a másiknál, akit tényleg valódin és vérlüktetésszerűen. Szerintem, ha valakit valóságosan, a testünkből és lelkünkből szeretjük, akkor szeretjük és pont: nincs helye annak, hogy saját magunk maradjunk az első helyen a másik helyett. Ilyen az én egyensúlyom. Aztán a sors tanított egy olyat, és valójában még mindig tanít, hogy hinni szükséges magamban, másban, egymásban, a világban ahhoz, hogy az élet működőképes legyen és ne forduljon el az első saroknál jobbra, hogy soha többet ne lássam. Már azt kérdezem a bizalom helyett, hogy hiszel-e bennem, és meg sem lepődtem igazán, hogy a másik nem lepődött meg. Hiszel abban a személyben, aki ott áll melletted? Hiszel a jövőtökben, nein, hanem hiszel a jelenetekben?

Attól még, hogy eldöntesz valamit, hogy lehajtott fejjel, azt mondod, legyen, még nem lesz legyen is. Akkor is, ha úgy érzed, te mondtad ki ezt másodiknak, és előtted járnak már sokkal; nincs így. Csak tudod, ha eldöntesz valamit, tartanod kell hozzá magad. És ez a legnehezebb: kitartónak lenni akkor, amikor minden ellened üvölt. Van, amikor csak te érzed jól a dolgokat. Higgy magadban. A legelső szabály. Ha nem hiszel valamiben, akkor ott pont van, nincs mese; ha valamiben nem hiszel, akkor az nem is létezik. 

Beküldve:

Ha sürgetsz, akkor tanulj meg búcsút is mondani

Egy mély hullámvölgy után veszélyes dolog odatérni vissza, ahonnan anno eljöttél. Vagy talán elmenekültél saját magad miatt. De a sors nem a könnyebb és egyszerűbb megoldásokat kínálja feléd, hanem azt szeretné minden egyes alkalommal, hogy tanulj meg küzdeni. Magadért. Nem másért, hanem csak és kizárólag magadért próbálj meg nemet mondani néhanap. Hogy tud, számodra mi a helyes. Hogy igenis tanuld meg azt választani és úgy, ami épít téged és nem tönkretesz. Hajlamosak vagyunk arra, hogy olyan szituációkban maradjunk, olyan személyek bűvkörében, akik károsak ránk. S valamilyen szinten persze, mi sem vagyunk teljesen jó hatással rájuk, hiszen minden oda-vissza működik, tükrök vagyunk egymásnak, de lényegében hajlamosak vagyunk levedleni az önző énünket a szeretet nevében. Pedig, ha jobban belegondolunk, ez a tettünk, hogy csak azért maradunk valaki mellett, mert szeretjük, miközben belül érezzük, hogy valami nem oké, a leggázzabb választás. Nem csak a másik miatt, hanem magunk miatt is, s azt hisszük önzetlenség, de valójában a legnagyobb önzés a világon. Hogy miért? Gondolj csak bele. Ha mi érezzük, hogy nem oké valami, és mégsem teszünk ellene semmit, akkor a másik személy is ugyanúgy érzi, és ő is pont ugyanolyan kétségek között tengődik, mint mi. S ezzel a viselkedéssel kötjük a ketrechez a másikat, magunkkal egyetemben, elvéve a szabadságát meg azt, hogy talán mással megtapasztalhatná a feltétlen boldogságot mindenféle probléma nélkül. Arról nem is beszélve, ha minden üres bennünk és napról-napra a fejünk felett érezzük a hullámokat, mégsem engedjük el a másikat, mert hiszen azért szeretjük, az valójában nem a szeretés miatt történik, hanem azért, mert tudat alatt félünk elveszíteni azt, amiben eddig élünk. Rettegünk hirtelen belegondolni, hogy egyedül maradunk. Rettegünk a változástól, és ilyenkor hajlamosak vagyunk a megszokott rosszban maradni, s azzal indokoljuk, hogy nem is olyan rossz, végül is. Önmagunkat remekül be tudjuk csapni. 

Na de vége van egy kapcsolatnak, akár a régi éneddel is. Felépíted magad a gödörből. Nagy nehezen, hatalmas sóhajokkal, viharvert könnyekkel, újradefiniálva önmagadat, hogy visszatalálj a valódi énedhez, viszont egy pillanatot se tagadj le vagy ne szégyelld azt a lányt, aki egy adott időszakban voltál. Mert az is te voltál. Elfogadod. Béke van. Emberek jönnek az életedbe, új kalandok, új szokások, rengeteg móka és kacagás, kapcsolatok, érzések tisztulnak. Úgy érzed, minden a helyére került a végére, s az az igazság, hogy a helyére is került, mert te, saját magad a megfelelő helyedre kerültél az életben. 

Majd az élet úgy hozza, hogy visszavezet téged oda, ahonnan a mélypontodon, az összezuhanásod alkalmával és miatt, eljöttél. Ahol kölcsönösen kidobáltátok egymást a szemetesbe. Talán, hogy meg legyen mutatva, hogy amit erősnek és fontosnak hittél, az akkor lesz erősebb és fontosabb, ha túlélünk egy életfolyamat-szakadást. Nem mindig térnek vissza egy komoly összeröffenés, eltávolodás után az emberek, s te sem kerülsz vissza mindenki életébe, bár megmondva az igazat, a lezárások után nem is mindig szeretnél. Tehát, ha valahová visszavezet az élet, akkor azt értékelni kell. Azt imába szükséges foglalni, és úgy vigyázni rá, mint saját magadra, mert már tisztában vagy vele, hogy elég egy rosszul kitöltött másodperc az üres pohárba, s elveszíted. Vagy elég félmásodperc, és a földön fetrenghetsz teljesen összezuhanva a megőrüléstől. 

Mikor elkezdtünk újra visszatalálni egymás életébe, egyből azt küldték, mint valami belső üzenetként a gondolataim, hogy ez az egész olyan, mint a tékozló fiú esete a Bibliából. Pedig azt a történetet nagyon régen hallottam, és egyszerűen csak ott villogott a fejemben, ahogy minden második helyen szembejött velem, mint valami jelzés, hogy igen, ez a helyzet. Hogy nem hiába kerültünk vissza egymáshoz. Hogy nem hiába akkor és ott jött el az a pillanat, hogy újra. Közben pedig éreztem, hogy most minden olyan jó, ahogy van, és hagynom kell a fuvallatot áramlani előre, nem megállítani. Akkor nem volt bennem már háború, vihar, és óriási mély gödör, csak béke és szeretet és önazonos szabadság. Így mindig könnyebb egymáshoz csatlakozni, nem igaz? Amikor minden jó. Az a nehéz, hogy akkor is ott legyél, amikor az egész el van cseszve, amikor az ég sötét, és a Föld is fekete. De ezt az állapotot mindenki akkor érti meg, mikor ő is átesik rajta. 

Ahogy a ragaszkodást, a feltétlen nélküliséget, a törődést, és a jófajta kötöttséget is csak akkor értik meg az emberek, amikor éppen készen állnak rá. Nem sürgetheted a másikat csak azért, mert neked éppen természetes az adott következő lépés vagy érzelem. Arra sem kérheted a másikat, hogy fogja a kezed, mikor az útszélén hánysz kifordulva saját magadtól. Képletesen értve. Mert nem várhatod el, hogy ott legyenek veled a rosszban is, amikor a másik még nem érti azt a fajta rosszat. Mindenki máskor járja be az adott útszakaszokat, mindenki máskor kapja meg az élettől azokat a bizonyos feladatokat. A sürgetés a legrövidebb út a viszláthoz. 

A legnehezebb út a várakozás, persze. Amikor elkezdesz valamit várni. Amikor azt szeretnéd, hogy a másik is utolérjen téged, és lehet, hogy csak egy sarokkal vagytok lemaradva egymástól, de az a sarok éppen felér számodra négyszázhúszezer méterrel is, és közben vagy harmincmilliószor akartad feladni, hogy te ezt többet már nem csinálod. Nem csinálod a maradást. Aztán mégis maradsz. Újra és újra. Elveszel a jó pillanatokban, újra és újra összerakod saját magadat, de amivel igazán törődni kéne azzal nem törődsz. Várakozó üzemmódban vagy, ami néha felbukkan, hogy hatalmas pofont keverjen le neked, amiből pár nappal később újra felállsz. Jó ez neked? Jó ez a másiknak? Nem hiszem. 

Pofozgathatod magad, hogy te vagy a bolond. Elmehetsz a legaljára is a gödörnek a másik személy miatt, vagyis ez egy nagyon jó magyarázatnak tűnik, csak nem lesz igaz. Legalábbis csak félig. Ahogy rettegünk közel engedni valakit a szívünkhöz, úgy attól is félünk, hogy az adott személyt elengedjük a szívünkből. 

Nem sürgetheted azt, ami neked már természetes. Várhatsz türelemmel és szeretettel és hittel, hogy utolér lassan, és egy helyen lesztek. Hogy majd újra megérti, min mész át. És te is megérted, hol szakadt el egy kicsit a köztes híd. De nem várhatsz örökre a szépre a rossz nélkül, és a rosszban a jót lesve: hogy egyszer talán béke lesz. Meg kell tanulnod, hogy van, hogy néha el kell engedned, bármennyire is fáj, mert a kisebb és nagyobb szünet jó hatással van a kapcsolatokra. Akkor is, ha örökre pontot tesz a végére, és akkor is, ha utána újra egymás életébe sodor titeket az élet vissza. Az első azért jó, mert új dolgok jönnek a helyére úgy, hogy egy összeszedett énképet raktál és ismertél meg önmagadról, a másik pedig azért jó, mert ha egyszer egy szakadást túléltetek, akkor biztosan tudhatod, hogy erősek vagytok együtt.

Tudni kell levegőt venni, helyesen levegőt venni egy kapcsolatban. Meg kell tanulni, hogy a kötöttség nem negatív, hogy nem csak negatív, és, hogy rajtunk áll, hogy pozitív töltetű legyen ez a szó: a valódi kötöttség benne rejlik a szabadságban. De ehhez egy kicsit mindenkinek meg kell ismernie a saját magában megbúvó tékozló fiúját. 

 

napi kérdések: 

Szereted. Csak ez a szeretet mennyire önzetlen? Mikor van szélcsend, háború, puskacső, ölelés? Ki és mi a kérdőjel, a pont és a vessző a kapcsolatodban? Mikor van kettőspont? Mit érzel, amikor minden jó? Mikor voltál utoljára felhőtlenül boldog? Mi vetett végett ennek a boldogságodnak? Ki és mi vagy te a kapcsolatodban? Ki és mi a párod a mostani kapcsolatodban? Szabadok vagytok? 

Beküldve:

Az érzelmi megcsalás az (új) láthatatlan zsinór a horgászbot végén

Miért van az, hogy az előző kapcsolatból a rosszat megjegyezzük, a jót pedig könnyen elfelejtjük? Miért van az, hogyha baj van az újjal, azonnal a régivel példálózunk? A negatív érzések tényleg ennyire egyszerűen kiütik a pozitívat? Elég egy rossz szó az újnak, és helloviszlát, ha már túl sokat szenvedtünk az exnél? Miért állítjuk párhuzamba az embereket az életünkbe, akár tudat alatt is? Miért akarjuk megmagyarázni a tetteinket? Miért szeretünk nehezebben több csalódás után, miközben valójában vágyunk valakire? S kit keresünk: az exből azt, amiről tudjuk, hogy jó az nekünk, vagy egy teljesen random, totálisan ellentétes srácot? Lázadunk a szakítás után, menekülünk, vagy hagyjuk magunkat élni? És melyik a jó stratégia? Mikor vagyunk jól? (1)

Versenyt futunk az idővel, önmagunkkal, a másik nemmel egészen addig, amíg meg nem állapodunk a középvonalon: na de hol van az a középvonal? Amikor már gyerek van, gyűrű az ujjunkon, a házassági papírok a fiókban? A házasság csupán csak egy papír, érzelmileg a mai világban már nem is erősebb egy szimpla élettársi viszonynál. Lehet, hogy itt kezdődik a baj forrása: nincs mértéke már a papírnak, a szónak, az ígéretnek. 

Nagyon sokan vannak olyanok, és hallom is a történeteket, hogy egy hímnek barátnője van, mondja is, mégis a harmadik lánynak csapja a szelet messengeren, élőben pedig a szexre játszik. Közben pedig azt mondja, hogy ott a barátnője, és mennyire szereti és milyen boldog vele: de valójában boldogok vagyunk attól még, mert kimondjuk? Nem. Ál-boldogság csak, mert belül azt érezzük, hogy azt kell éreznünk, hogy boldogok vagyunk, hiszen mindenünk megvan: egy támogató fél az oldalunkon, aki bármilyen hülyeséget is teszünk, feltétlen nélkül szeret minket. Csupán ez nem kapcsolat, és nem szerelem, hanem önmagunk-, és a párunk becsapása. S míg mi egy álarcot húztunk magunkra, addig a párunkkal szemben ez a viselkedés az önzőség netovábbja, mert ő tényleg szeret minket, mert ő tényleg velünk képzeli el a jövőjét, mert ő tényleg elhiszi nekünk, hogy ő a minden. Vagy lehet azt mondani a fiúknak, hogy ő csak egy lánybarát, s az még rendben is van, mert hiszek abban, hogy a srácoknak is kell lányokkal beszélgetniük a párjukon kívül, különben becsavarodnának, DE. Nem mindegy hogy az a beszélgetés milyen. Hogy mik zajlanak benne. Hogy mennyire titkolja a hímnemű egyed a párja előtt az üzenetváltásokat. Hogy hányszor marad az asztalon magában a telefon, mert nincs titkolnia valója a tulajának, vagy már-már a kézhez van ragadva a telefon? Hogy milyen érzelmek és gondolatok futnak a fejekben. Hogy mennyire mennek bele a mélyebb témákba, s közben a barátnővel lehet már csak a szex marad, mint közös, mert a lelket megérti más. A szex testi megcsalás, viszont a messengerben történő levelezés már érzelmileg megcsalás, ami szerintem sokkal rosszabb a testinél. 

Viszont azt ki kell kötni, hogy én azon az állásponton állok, ahol szerintem a féltékenység tökre felesleges, mert ha valaki akar, akkor úgyis megcsalja a másik embert. Lehet minimálszinten féltékenykedni, viccelődve, de a korlátok közé szorítást kéne már elfelejtünk nekünk nőknek, mert tudjátok, ahol szabadság van, ott lesz az otthon. 

De visszatérve, ez nálunk is megvan, nőknél, semmilyen félreértés ne essen. Hamarabb elér az ember egy érzelmi megcsaláshoz, mint egy testihez, és talán észre sem veszi, hogy azt csinálta. Hamarabb létrejön két lélek között egy szikra annál, hogy szexi vonzalom alakuljon ki. Persze, többnyire a testi vonzalom az első, és fúj meg minden, de gondoljunk csak bele melyik a rosszabb: amikor a párunkat hosszútávon, érzelmi vonalon viszik el tőlünk egyre messzebbre, hogy már csak testileg van jelen mellettünk, VAGY az a rosszabb, hogy egyszer, kétszer, háromszor megtörténik a szex és helloszevasz? Nem, egyik sem jó és normális, de melyik a rosszabb? Számomra mindenképpen az, mikor már nincs lélek, szív, csak egy test meg egy megszokás a tudattal, hogy járunk egymás mellett a párommal, a barátommal, a kapcsolatommal, ki hogyan nevezi magukat. Ehhez természetesen egy harmadik fél sem kell, elég az érzelmek kihűlése, a megszokás rutinná válása, a kihűlt szenvedély, a szerelem puszta barátsággá változása, mert milyen érdekes, ugye? A szerelemből lehet barátság, de a barátságból csak nagyon nagy ritkán sikerül egy tök jól működő szerelem. S akiknek olyan történetük van, hogy barátsággal kezdték, most meg már három gyerekük van és még mindig dúl a love, legszívesebben szobrot állítanánk nekik és hallgatnánk őket az idők végezetéig, hogy vajon hogyan csinálták. 

Az érzelmi síkon elvevés nem rövidtávú, az elején olyan mindenki számára, mint egy láthatatlan zsinór. S mi hajlamosak vagyunk attól félni, amit kézzel-foghatóan látunk, nem attól, ami az orrunk előtt van és mégsem vesszük észre. Néha belecsöppenünk abba, hogy a párunk a test, egy másik fél pedig az érzelmi világunk, akivel mindent és mindenkit ki lehet beszélni: Két emberbe tesszük azt, ami jobb esetbe egy embernek kéne jelentenie. 

Viszont mi van akkor, ha az exünkhöz térünk vissza folyton-folyvást, pedig a baloldalunkon már egy másik nővel vagyunk kapcsolatban? Akkor kit csalunk meg kivel? A múltat a jelennel, vagy a jelent a múlttal? Esetleg a szakítás utáni elszánt és újraösszerakott énünket azzal, hogy mégsem sikerült túl lennünk a volt barátnőn? Hazugság-piramis. S ha nem sikerült túl lennünk az exen, és folyamatosan visszatérünk hozzá, hogy írásban kommunikáljunk vele, akkor az azt jelenti, hogy még nem zártuk le, hogy még nem vagyunk túl, hogy csak belemenekültünk egy új kapcsolatba, amitől a megváltást várjuk. A magunk megváltását. Ez sem szerelem, nem is kapcsolat, csak a saját magunk önzősége. 

Mi van akkor, ha lázadunk szakítás után? Éjszakáról-éjszakára, kalandokból-kalandokba, bulikból-társaságokba, élményekből-élményekbe, egy hatalmas nagy hedonizmusi bonbon leszünk, de marad bennünk bármiféle tartalom is? 

Mi van akkor, ha az érzelmi megcsalás szakításba torkollik, aztán pár héttel később ott állunk a fejünket fogva, hogy mégis mi az Istent csináltunk. És nem foghatjuk Istenre, nem foghatjuk senkire, az exre sem, a szeretőre sem, csak és kizárólag magunkra: de közben meg mit bánunk? Hogy belementünk valamibe, ahol jól éreztük magunkat? Ahol érzelmet éreztünk, vagy egyszerűen csak megértést és nyugalmat? Ezek szerint az ex előbb-utóbb ex lett volna. A lelkünk menekülőre fogja, ahol nem érzi jól magát: rajtunk áll a dolog, hogy hogyan jövünk ki egy helyzetből. 

 

napi kérdések: 
Milyen a mostani kapcsolatod egytől-tízig? 
Milyen volt az exed? Mit nem szerettél benne? És mi az, amit igen, viszont a jelenlegi srácból az pont hiányzik? 
Min veszekedtetek utoljára a pároddal, és visszagondolva mennyire érte meg? 
Hogyan beszélgetsz messengerren a többiekkel, van olyan ellenkező nem, és aki nem a legjobb barátod, akinek többet elmondasz, mint a párodnak? Miért van ez így? 
Könnyen bízol? 
Könnyen esel szerelembe? 
Mikor voltál utoljára féltékeny? 
Bízol magadban? 

 

Beküldve:

Hogy maga vagyok egy 7000 nővényből álló botanikus kert

Felszakadt seb a vértócsában állva: minden vér valahová elvezet, minden vér egy halk üvöltés, egy kiindulópontban lévő lelkiismeret-furdalás, egy pofon a letagadott érzelmekért, egy koccintás az elmúlás fogalmának újradefiníciójáért. Ki mondja meg nekünk, hogy merre visz az út? Ki mondja meg nekünk, hogy mi melyik fajta embertípus vagyunk? Vannak, akik a szívükre hallgatnak döntéskor, és vannak, akik az eszükre: miért kéne bármelyiket is megvétózni? Miért kéne bármelyik ellen is beszélni? 

Felvettem az overált, amit még tőled kaptam egy kietlen utcasarkon Madrid majdnem-művésznegyedében, 2002. áprilisában. Pár sarokkal, és 45 perccel arrébb, tényleg a művésznegyed volt tele elvont figurákkal és csoda helyekkel, köztük a szállásunkkal is. Akkor még nem is sejtettem, hogy az út csak ekkor kezdődött el igazán. Szerettem a szemeid a Juan Carlos I Park kő-ujjai között állva, mikor készítettem rólad egy képet. Vagy inkább több százat, mert egy sosem jött össze, csak instagramra. Emlékszem mennyire lelkesen állítgattál a kertnek álcázott Atocha pályaudvaron, hogy a lehető legélethűbb fotó készülhessen: azt mondtad, hogy akkor és ott voltam a legszebb. Hogy maga vagyok egy 7000 nővényből álló botanikus kert. A világ leggyönyörűbb bókjának vettem, most pedig már kezdem kapiskálni a metaforáját: egy hely, ami hatalmas, ami növényekkel van körberakva, ahol a levegővétel is titokzatosságra nevel. Ahol óvni kell magad, még akkor is, ha túl nagy a szabadság, ahol mindig az van benned, hogy az őrjöngés közepette is csendben kell lenned, hogy fel ne bolygad a szentélyt. Talán te is ezt láttad bennem. 

Mekkora hazugság, hogy a férfiak szeretik a titokzatos, kiszámíthatatlan nőket. Vagyis persze, egy ideig kedvelik, még hízeleg is nekik, de érezniük kell, hogy a titok mellett nyíltság is van bőven. Kacérság a végletekig, különben hamar felállnak s odébb állnak. 

Madrid után még volt Barcelona, Berlin, Dánia meg Amszterdam, ahol szedtél nekem tulipánt kint a mezőn, miközben eldobhatós-elviteles pohárból ittam a kávét a kölcsönzött autóban, valami holland szám szólt, a tető le volt húzva, és nagyon menőnek éreztük magunkat. Csak mi voltunk meg az égbolt. Érdekes, akkor még nem is ígértünk semmit sem, vagy akkor már? Nem tudnám megmondani pontosan. Éltünk a hollandokban, a fánknak, a kávézóknak, amikben én is mást és te is mást szerettél meg. Éltünk a parkok nyüzsgésében, a múzeumok elitségében, Anne Frank házánál kérted, hogy meséljek Anne Frankról, s úgy hallgattál engem ott, mintha az aranycsinálás titkát fedném fel éppen. Függők lettünk a létnek, és így saját magunknak is. Két nap Amszterdam után már olyan volt, mintha igazán átszellemültél volna: azt mondtad, ha rosszul viselkedem, Begijnhof-ba zársz. Ami a belvárosban található épületegyüttes, egy csendes és középkori  kis belső udvart képez, ami a történelem folyamán egyfajta menedékhelyet nyújtott a beginák számára, akik az apácákhoz hasonló vallási közösségben éltek, azzal a különbséggel, hogy ők nem kötöttek szerzetesi fogadalmat, így önszántukból is elhagyhatták a közösséget, ha a házasság mellett döntöttek. Most ezek a házak privát lakóházak egyedülálló nőknek.

Ott megúsztam Begijnhofot, három és negyedévvel később, már nem. Hat-, és negyedév, ennyi a közös szerelmi részünk az országról-országra járással, az eltapsolt örömökkel és a kávétúladagolásokkal. Sosem mondtam, hogy hajtsd vissza az ülőkét, te meg sosem szóltál rám, hogy rossz helyen vannak a piperecuccaim. 

Az overált a szakításunk után két hónappal nyújtottad át egy balatoni-naplementés-borozás, összejövés alkalmával. A csapattal mentünk, mindenki félt, hogy mi lesz velünk, és mi úgy viselkedtünk, mint a legjobb barátok, hisz legjobb barátok voltunk a párkapcsolatban is. 

Milyen, mikor a barátság erősebb a szerelemnél? Mikor lassan a testvéri-kötelék nagyobb lesz holmi párkapcsolat fogalmánál, és a végére ott álltok egymás mellett kézen fogva, örökkön örökké, s ő lesz majd az esküvői tanúd, te meg a koszorúslány az ő esküvőjén, meg aki szervezi a legénybúcsúját, és a régi párkapcsolat már a múlté lesz. Tudom, hogy a végén én fogom szervezni a legénybúcsúd, valami őrületes nagy bulit, ahol haj nem marad szárazon, és vigyázok rá, hogy ne csinálj ostobaságot. Imádni fogom a lányt, akit el fogsz venni, mert ő is imád téged, s vagy egy csomószor fogom megmenteni a segged a szakítástól, mert még akkor is a tűzzel játszol minden pillanatban. A határok nem a barátaid, ahogy nekem se, de épp azért vagyok melletted, hogy helyetted is meghúzzam őket magadnál. S tudom, hogy te leszel majd a tanúm, hogy imádni fogod a srácot, aki olyan bátor lesz és elvetemült, hogy feleségül vesz, és te rendezed majd neki a legénybúcsúját, én pedig ordítani fogok veled, hogy miért hívtál meg rá sztriptízlányokat, aztán a Mátyás Templom előtt, miután eldobtam a csokrot, összenevetünk, hogy hahó, mégis csak sikerült, jó helyen vagyunk. 

 

Beküldve:

Emlékszel a hazafutásra a vízpart mellett? (Fesztivál-programajánló)

Idén hatodik alkalommal kerül megrendezésre a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó a váci Duna-parton július 5-8. között.

Emberléptékű is, de a programkínálata igazán pompás, közel van Budapesthez, de elég távol ahhoz, hogy azt érezzük, kimozdultunk, zene is van, színház is van, DJ-k szettjeire táncolhatunk, vízparton ejtőzhetünk – szóval nem túlzás azt állítani, a váci VéNégy a fesztiválkínálat egyik legcsábítóbb ajánlata.

A VéNégy mindazoknak szól, akiknek a legnagyobb fesztiválok talán már túl nagyok, de azért szívesen megnézik a legjobb hazai és V4 országokból érkező koncertzenekarokat, akik szívesen ejtőznek és fürdőznek árnyas vízparton – képzeljük el, mintha felvinnénk Vácra a Római-partot- , akik vevők a kortárs színházi kultúrára is, szívesen megnéznek nem csak hazai, de lengyel, cseh vagy szlovák társulatokat is, s akik aztán este és éjszaka szívesen táncolnak DJ-k zenéire. És persze azoknak, akik imádják a Dunakanyart, köztük azoknak a budapestieknek, akik szívesen mozdulnak ki a fővárosból és annak agglomerációjából, de örülnek, ha négy nap zenés-bulizós, kultúrával teli vakációért nem kell messzire utazni.

Fellép a Punnany Massif, akikre életemben először idén a Plázs Megnyítón akkorát buliztam többedmagammal együtt, hogy alig hiszem el még mindig. Fellépnek az életemhez kapcsolódok, a Vad Fruttik. Fellép Péterfy Bori és a Love Band, a Tankcsapda, a Kiscsillag, a Lily hates Roses. 

De zenék mellett a színházra is nagy hangsúlyt fektet ez a picinek tűnő, de igen csak hangulatos és mindent beleadó, rozéfröccsös fesztivál. Például a Klasszik Lasszó is fellép, akik már a MARGÓ-n is bemutatkoztak:  Czinki Ferenc, Jancsó Gábor, Kemény Zsófi, Pénzes Máté, Sárkány Bertalan, Schoblocher Barbara és Vitáris Iván.

Ki akarsz szakadni picit a valóságból, és közben mindent imádsz megélni? Akkor Itt a helyed! 

Beküldve:

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik

Felveszed a kesztyűt a sorssal azért, hogy azt az életet éld, amit szeretnél, amit elképzeltél magadnak, vagy hagyod, hogy csakúgy megtörténjen? Felveszed a kesztyűt és harcolsz azzal, akit a szívedbe engedtél, vagy meghagyod a nyugodalmas, chillezős naplemente feelinget kettőtök között? Amikor nincsen semmi, csak a lét egyhangú fogalma, ami pont azt sugallja, hogy senki mással nem ilyen, mint vele, de azért mégis csak bizserget belül a jóérzés, mikor először vitatkoztok egymással. Az állóvíz nem kifogás a szeretetre, a szeretet pedig nem mentség az állóvízre. 

Kellesz, ahogy a nevemet suttogod a tópartjánál. Kellesz, ahogy féltékenyen rá borítod az asztalt egy idegenre. Kellesz, ahogy éjszaka meglepő megfontoltsággal kacagunk  a kimondatlan tetten, hogy itt és most elérkeztünk egymáshoz. Kellesz, hogy a nap süssön még akkor is, mikor esik. És kellek, hogy az apróságoknak is épp úgy örülj, mint ahogy már várod a negatív dolgokat. 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Mondhatod azt, hogy nem vagy vallásos, hogy nem hiszel senkiben csak magadban, de néhanap még az sincs meg, mondhatod, hogy a bizalomra van szükség és semmi másra, attól még neked is lesz egy pont, amire nincsen magyarázatod. Nem tudod megmondani, miért pont Ő, hogy miért pont Te, hogy miért pont ti játsszátok a valóság kapuját, hogy miért pont ti vagytok a gangon cigarettázva és borozva, hogy miért pont ti lesztek azok, akik egy ölelés matricával is értik egymást. Foghatod a véletlenre, csak pontosan tudod, hogy a véletlen, Isten inkognitóban. Nincsenek véletlenek, mindennek oka van, hiszel ebben. Is. 

Ahogy hiszel a reggeli kávéban, mikor kócosan felkelsz, hogy csinálj egyet magatoknak. Hiszel az utazások mámorában, az otthon érzésében, mikor más országokban jársz, vagy akkor is, mikor Budapest utcáit járod. Az otthon sosem egy lakás, az otthon fogalma mindig mozgással jár. Mozgással jár az önfeledt pillanat este 11kor, a két korsó sör feletti lelkizés, a focimeccs nézés közbeni izgalom és kiabálás, és a viber üzenetek csengetése, a hétköznapi élő beszélgetések mélysége. Ott érzi magát otthon az ember, ahol szabadon engedik, s ahol többször kimondják akár csak magukban, hogy elengedem. Elengedem a vitákat, a nevetéseket, a folytonos aggódásokat, a túlagyalásokat, a már-megint-eltűnt napokat. Elengedem, mert szétszed. Akit elengedsz, azzal kapcsolódtok össze örökre, hisz ha ketrecbe próbálod zárni a másikat, mindenféle kötöttségekkel, akkor a másik egy idő után menekülni fog mellőled, mert nem kap levegőt. A menekülés pedig nem szívkérdése, még csak fizikai sem: a menekülés már egy üres pont a kör közepén, ami kilyukasztva fekszik a Balaton parton a nyugágyak előtt. 

Hiszek a morzsákban, amik szerteszéjjel heverednek a földön. Hiszek a változásban, az újjászületésekben, a kimondatlan szeretetben. Már hiszek az elkésett vallomásokban is, amikre régen annyira vágytál, hogy legalább egyszer, és most így pár év eltelt, kimondtad, és csak megnyugodva mosolyogtam. Hiszek abban, hogy mindig akkor kapjuk a lelki megerősítéseket, amikor nem számítunk rá, de tudat alatt is szükségünk van rájuk: és ezt nem mi tudjuk, hanem Odafent. Nem félek hinni, és ezt Tőled tanultam meg: mármint azt, hogy bátor legyek. Hogy nem kell félnem attól, amit más gondol, csak az a lényeg, hogy számomra elég legyen, hogy önazonos tudjak maradni, bármi is történjen. Nem félek az érzelmektől, a kimondott szavaktól, a kimutatásoktól: nem félek az élettől, ami párhuzamban fut önmagamként és szociális társaskapcsolatként. Ennek a párhuzamnak a metszete az, amit Isten elvárna tőlünk. Hogy élvezzük az életet, hogy ez itt, amiket kaptunk, semmi sem a miénk, csupán ajándékba kaptuk, tehát nincs vesztenivalónk, egyszerűen csak a lehető legjobban meg kéne élnünk az egész mindenséget.

Mi akarsz lenni: aki csak befogad és magának tart mindent, mint a Holt-tenger, vagy olyan szeretnél lenni, mint a Galileai-tenger, aki az egyik oldalon befogadja, majd a másik oldalon továbbadja a jót? A szeretetet, a kegyelmet, a nem-vagyunk-egyedül érzést, a mosolyt, az együttérzést, a gondoskodást, a hitet. Ha jót tesz neked, akkor miért félsz tovább adni? 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Önmagunkban hinni, a másikban hinni, másokban hinni, egymásban hinni, és a hitnek semmi köze a bizalomhoz. A bizalom kérdésköre még csak nincs is benne az első három legfontosabb dologban: megismered az illetőt, és valami meg fog benne. Lehet ez bármi: az arca, a kisugárzása, a beszéde, a viccei, a ruházata, a tekintete, a bonyodalmai, a túlságosan nagy angyal-énje, bármi. Beszélgetni kezdtek, és egyre jobban a lelkedbe lát, ha jól csinálja, és te pedig az övébe, ha nem játszik. Majd azt érzed, hogy hiszel neki, hogy hiszel benne. Azt érzed, hogy meg tudnád szeretni. Kezded közelebb engedni magadhoz, így ugye, hogy a bizalom nem is lehet toplistás? Az csak jön, olyan váratlanul, ahogy megy is. 

A bizalom nem létkérdés, persze fontos és szükséges, de a hit, az, ami egy nagyon nagy aduász. Gondolj bele, úgy érzed, hogy a párod felé eltűnt a bizalom, hogy egyszerűen annyi mindent csinált vagy épp nem csinált, mondott, hogy már nem tudsz benne bízni, de mégsem vagy képes elengedni. Mégsem vagy képes azt mondani, hogy “menj az életemből, vége van.” És miért nem? Mert még szereted. Mert az emlékek. A jó dolgok is, hiába vannak rosszak. És ezek miért maradtak még meg erősebben benned a bizalommal szemközt? Mert ott van azaz érzés, hogy még hiszel benne, benned, hogy még azt érzed, hogy hiszel a kettősötökben, hogy együtt kell még lennetek valamiért, még nem engedheted el.

S amíg hiszel, addig nem is fogod tudni teljes szívvel elengedni, bármiről legyen is szó. 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Ne azt kérdezd meg magadtól vagy a másiktól, hogy ugye, bízol bennem? ugye bízok benne? Ne. Hanem az legyen a kérdés, hogy hiszel-e bennem? Hiszek-e benne? Hiszek-e magunkban? Akkor jöhet bármi, bármilyen hurrikán, ha hisztek, mindenen túl lesztek: EGYÜTT. 

A hit nem vallás. A hit önmagunkban van: ha belegondolsz, az önismeret legalapvetőbb jelszava – 
Higgy magadban, hogy másokat is elfogadj, hogy mások is szeressenek.  

NAPI KÉRDÉSEK:
Egy 10-es skálán, mennyire hiszel önmagadban? (1 – semennyire ; 10 – tökéletesen, jobban, mint másban)
A mostani párkapcsolatodnál, amikor először találkoztál a pároddal, mi fogott meg benne? És most az a tulajdonság hányadik a rangsorban? 
Ha még hiszel, de nem bízol, szakítasz? Mit érzel belül olyankor? 
Mennyire tudsz hinni másokban? 
Mi volt az utolsó csalódásod, ami után nehezen álltál fel a földről? 
Mi/Ki segít a csalódások, szakítások, fájdalmak után újra lélegezni? 

 

 

 

 

(tervezek ezekből vlogot. Szerintetek? :] ). 

Beküldve:

Hazugság köríve

Hazudtam. Hazudtam neked, és magamnak is, s annak is, aki valójában bele sem gondolt, hogy milyen bízni bennem. Rettegtem a szexuális élményektől, így vadul beléjük ugrottam. Meggyötört a biztonságos talaj elvesztése, ami igazából nem is elvesztés volt, csupán macskaköves utcára változott, kanyargós ösvényekkel. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, ezért vérbemenően szembementem a félelmekkel a valóságban úgy, hogy lassan minden határ megszűnt. Hazudtam neked, és magamnak is, mégsem bánom. Kellett ahhoz, hogy most itt legyek, magammal, másokkal, az élettel. Minél több a kanyar, annál kitartóbbak leszünk az egyenesnél. 

Azt mondják, ha elérkezik az ember a tagadás fázisába, akkor az már a kezdete valaminek. Hol az elengedésnek, hol a maradásnak, hol a megbocsájtásnak, hol a békének, hol a háborúnak. Minden útnak egy lesz a vége: lelkibéke. (a lelkibéke kapcsán, a Kaukázus: Tartós Béke jut eszembe. Pedig mi nem vagyunk tartósak. Békések se). Viszont előtte, a lelkibéke megtalálása előtt, több tucat pályán kell átverekednie magát az embernek, és nem mindegyik pozitív töltetű sőt, van, hogy nagyon nem az, hogy nem látod az alagút végén a fényt, hogy nem látod a mosolyokat az emberek arcán, hogy nem tudsz bízni és hinni se magadban, hogy a pozitívság csupán egy szó lesz önmagad számára, a gyakorlatban pedig képtelen vagy használni. Meg kell tanulni, hogy amilyen belül vagy, az uralkodik, az vetül ki kívülre is: ha belül nincs kedved őszintén nevetni, akkor nem is fogsz őszintén, csupán felveszel egy álarcot, ami a végére elkopik, te pedig ott maradsz a sétálóutcán teljesen kiégve. 

Azt hiszik, a kiégés rossz, s volt idő, mikor bedőltem ennek a címkének. Hogy rossz az emberlánya, ha üresnek érzi magát, ha a kiégett jelző negatív, ha túlságosan megérintenek dolgok, fogalmak, emberek, akkor gyenge vagy és miegymás. Pedig pont ez adja ki a személyiségünket. Vannak személyek, akik arra születtek, hogy mások: s a legfontosabb leckéjük az, hogy ne féljenek önmaguk lenni minden körülmény között. 

Hazudtam. Hazudtam neked, és magamnak is. Először azt, hogy nem érdekel téged, hol vagyok és kivel. Másodszor azt, hogy kitagadnál, ha rájönnél hol voltam és kivel. Ahogy tetted azon a héten. Azt mondtad, elveszem a barátaidat, én pedig beleestem egy sokrétegű csapdába. Nem érted milyen az, mikor a szíved kettészakad, mert legszívesebben mind a két helyen, mind a két személlyel lennél egyszerre, de nem lehet, mert az egyik szerint éppen elrabolom tőle X-et. Megrémültem a tudattól, hogy tényleg azt teszem. Hazudtam magamnak, hogy te ismersz a legjobban. Hogy úgyis érteni fogsz mit miért teszek, ha a telefon mögött, kócosan, kora reggel várva a buszt, ami elhozott egy új jelenlétből, amit képtelen voltam hová tenni, nem mondom ki a valóságot. 

Hazudtál, hogy nem lesz fontos. Egyből beleugrottál, úgy élve, hogy úgysincs vesztenivalód, és így a jövőben sem lesz. Először az embert nézed, én először a lelket, amibe beleszeretek, ami miatt a legjobbat látom az emberekben, ami miatt nehezebben mondok le bárkiért. Ha szerelmes vagy, nem barátkozol. Nekem szükségem van a szellemi képre, hogy utána minden működjön. Így szeretem magamat, ahogy valójában az elején te is. 

Hazudtam neked, és magamnak is. A hazugság fegyverét tartottad felém, vissza pedig a bizonytalanságot rántottam elő, így voltunk mi közel három és félévig. Nem hittünk, hibáztattál, hibáztattam, démonokkal küzdöttem, magaddal küzdöttél, hogy aztán rózsaszínbe mártogasd magad. Szerinted az igaz barátság fehér, szerintem koszosabb egy párkapcsolatnál is: két lélek száll egybe, angyali szárnyak nélkül, teli bőröndöket cipelve. Ha el is menekülünk, visszatalálunk: vándormadarak vagyunk. Hazudtál, hogy nincs szükséged biztonságra, csak nekem. Igazából sokkal jobban szükséged van a talajra, mint nekem. 

Hazudtam neked, és magamnak is, hogy mindennel szembe kell menni, s meg fogja érni a végén. Hogy a taxival átutazva a fél várost egy barátságot, megéri, de értünk sosem lesz ilyen. Önként vettelek rá, tiszta szívből, most van valaki melletted, aki miattunk tenné meg? 

Hazudtam neked, és magamnak is. Már nem bánom. Kellett, hogy most itt legyek. Hogy ott legyél. Tudod, a feltétlen szeretet az, amitől olyan érzés lesz, mint tegnap, mikor magától ölelt át. Vagy lejönnek random, engem is meglepve. Veled nem is telefonáltam, messengeren meg főleg nem, kicsit mindig én voltam a szégyenfoltod, pedig csak szeretni vágytam. Félrelöktél, félrelöktelek, a sorrend már nem is számít, megengedtük egymásnak a félrelökést. Megengedtük egymásnak a hazugságokat, hogy másokkal borozzunk hajnalig, a hajnalig tartó beszélgetések árnyalatait, a másoknak való segítségnyújtást, másoknak legyünk magunk. 

Hazugság körívének a szélei voltunk egymásnak. Nincsenek határaim, ezért van neked rengeteg. 

Hazudtam neked, és magamnak is. Ő az őszinteség szobra, te sosem lehettél volna az, s veled együtt én sem: együtt nem. Kizártuk egymást, hogy másokat beengedjünk. Istentől kaptuk magunk mellé. Vigyázz magadra. 

Beküldve:

Az önismeret nem egy opció, hanem szükséges feltétele a harmonikus életnek – idén is Everness fesztivál

Idén júniusban hatodik alkalommal nyitja meg kapuit hazánk legnagyobb életmódfesztiválja, az Everness. A tudatosság rendezvényén idén 300 hazai és külföldi előadó 21 helyszínen tánc-, mozgás- és jógaprogramokkal, koncertekkel, hangfürdőkkel, előadásokkal és workshopokkal várja az önismeret iránt érdeklődő közönséget.

2013 óta igyekszünk évről-évre színesebb programpalettával készülni, mégis úgy érzem, a fesztivál mostanra érkezett meg igazán – mondja Klein Csaba, az Everness Fesztivál alapítója. – A 2018-as nyári rendezvényre nagyon sok olyan fellépő fogadta el a meghívásunkat, akinek az önismeret, az önfejlesztés területén világhírű a munkássága. A látogatói részvételt szemlélve pedig jó érzés azt látni, hogy mind többen ébrednek rá, hogy az önismeret nem egy opció, hanem szükséges feltétele a harmonikus, boldog életnek.

A 2018-as fesztivál közel 300 fellépője között ott lesz:
Dan Millman író, a békés harcos, aki kiemelkedő sportteljesítményét és gyógyulását belső egyensúlyának megteremtésével érte el, amit azóta is emberek millióinak tanít,
Neale Donald Walsch, a Beszélgetések Istennel sorozat szerzője,
Feldmár András pszichológus, pszichoterapeuta,
Acharya Shree Shankar misztikus filozófus,
Müller Péter író is, vagy még
Novák Péter színész, zeneszerző, aki a fenntartható fejlődés, a környezettudatosság és a Föld megóvása mellett tette le voksát,
Deborah Sundahl író, tudatos-szexualitás oktató.  
A férfi és a női erő minőségéről mesél majd Somamagésa énekesnő, spirituális tanító,
Gánti Bence az Integrál Akadémia alapító elnöke pedig meglepetés programmal érkezik.
Pozsgai Nikoletta szinkrontréner külön helyszínen foglalkozik majd a női önfejlesztéssel.

A tánckínálatban idén is feltűnnek a rituálisabb irányzatok, így lesz hawaii és tahiti néptánc, de a páratlan hangulatú zumbaórák sem maradnak ki Kramarik Évivel. Sok egyéb mellett aki kedvet kap, idén is kipróbálhatja a rúdfitnesst, az akrojógát, az argentin tangót, vagy Grecsó Zoltán táncművész óráján belekóstolhat a kortárs táncba. Amit, mármint a kortárs táncot, személyes véleményként, rendkívül ajánlok, akár kezdő az ember vagy már haladó.

Az Everness zenei kínálata is hozza az eddigi sikerprodukciókat, miközben új színekkel bővíti a palettát. Hogy kik lépnek majd fel?
Sudha, aki a spirituális mantaréneklés képviselője, és Alsóörsön mutatja be legújabb albumát a Tribali-t.
A tavalyi év nagy sikere után újra eljön Netanel Goldberg,
a zenéjével is a környezettudatosságot hirdető Merope,
Layanda,
Stepan Christanov,
a Samsara Boulvard,
a Sirius World Music,
és zenél majd Karacs Ildikó is.
Színpadra lép Balázs Gergely hegedűművész,
az Ecstatic Dance Budapest tudatos táncoltatásra készül,
Bársony Bálint pedig a Hangutazók formációval érkezik, és továbbra is a hanggal gyógyító színpad meghatározó alakja lesz.

Az Everness továbbra is családbarát rendezvény, a belépés 14 éves kor alatt díjtalan, illetve a fesztiválon szívesen látják a jólnevelt házikedvenceket is.

A fesztivál helye és ideje: 2018. június 20-25., Alsóörs, Pelso Camping
További információ: www.everness.hu
Jegyinformáció: https://everness.hu/fesztival-jegyek