Vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom?

Vajon az érzés erősebb a szellemnél? Vajon mit jelent az, mikor azt érezzük mélyen bennünk, hogy tökéletes egyensúly uralkodik, hogy nem kell más, mert foglaltak vagyunk, és mégis a lehető legnagyobb szabadságban? Mintha a szív jelezne, közben pedig nem tudnánk megmondani biztosan mire és kire utal, csak egyszerűen érezzük a foglalt táblát magunkon. Talán önmagunkkal találtuk meg ennyire az összhangot? Talán egy adott ember jelenléte az életünkben segített minket ahhoz, hogy eggyé váljunk ezzel? 

Ha túlságosan spirituálisak szeretnénk lenni, akkor az utolsó kérdésre egyértelmű nagy igen lenne a felelet. Hiszen az emberek, az összes ember azért talál ránk s mi azért találunk rájuk, hogy tanítsanak, hogy mutassanak valamit a számunkra, és ez fordított helyzetben sincs másképp. De vajon mennyire ragadhatunk ebbe a magyarázatba bele? Vajon meddig egészséges még ez a fajta gondolkodás, s mikor változik át károssá? S mitől érezzük azt belül, olyan tisztán és hirtelen, hogy jó helyen vagyunk? Vajon hallgathatok a megérzésemre, ha az eszem mást suttog? És fordítva hogy áll a helyzet? Vajon a szeretet véget ér? Vajon ha megbízok benned, az azt jelenti, hogy nem aggódom szét a fejem, vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom? Vajon kiléphetünk láthatatlanul olyanból, ami addig körbezárt minket? S lehet ez a kilépés természetileg meghasonult, de hasznos? Vajon melyik a fontosabb: önmagunk boldogsága, vagy a másiké? S a kiegyensúlyozottságunk nem éppen azt jelenti, hogy mindketten boldogok vagyunk? 

Felállunk a dobogóra, ahonnan belátni a félvilágot, viszont saját magunkat néha eltakarja az éppen bekúszó felhőzet. Akkor van, hogy megfordulunk és nem értünk semmit sem, azt mondjuk a végén, hogy most engedjük el, történjen bármi, s akkor el is engedjük, pár órával később pedig a sors jön és helyrerakja az egészet. Amik számítanak, akkor is számítanak, ha pár napos csend áll be, csupán hinnünk kell benne. A türelem meg a hit kiüti az aggódást? Az aggódás tartja életben a szeretetet? A szereteté a kérdések felhatalmazása a fejünkben? Bármit is jelentsen ez a kérdés, bármit is jelentsünk. 

A nem aggódás elérése azt jelenti, hogy rendben vagyunk, hogy racionálisan elhiszlek, s tudom, hogy te is elhiszel engem, bár utóbbin nem is agyalok. Bizonyos vagyok a létezésben, önmagamban, az esti táncolásban, az emberek kedvességében, a kávé nedűjében. A szeretet nem is az emberekről szól, nem egy újabb önzőség és énközpontúság kifejezésére használható tulajdonság, fogalom, hanem épp ellenkezőleg történő kinyilatkoztatás: képesek vagyunk önmagunkon kívül is élni. És mennyire jó is, nem? Hogy megbízol abban, aki előtted áll, hogy megbízol abban, aki benned él, hogy a kettőt összevonva megkapod a könnyedséget. Hogy mikor eléred e tudat állapotát, nem az lesz a kérdés, hogy érted el, hanem maga az élet marad utána. Létezel. 

Az aggódás visszarakása egy normális szint alá, vagy legalábbis nem túlnyomni, a bizalom legmagasabb foka. Nem egy elhatározás, nem egy döntés eredménye, hanem a megismerés és elfogadás folyamatának majdnem legmagasabb pontja. Elfogadtál valamit, ami addig félelemmel töltött el. Amitől addig nem tudtál aludni, ami addig belemászott a zsigereidbe, s nem tudtad miért, de egyszerűen nem tudtad még azt sem, hogy te magad ki vagy, csak az járt a fejedben, hogy valami nem oké. Volt, hogy éberen is agyaltál, hogy szembeálltak veled s nem érezted a bizalmat, pedig a kapcsolatot igen. Túl kell ugorni az árkot, hogy a vízesés mögé láss. Nem bele, hanem túl kell ugorni, mert ha valamiben benne vagy, akkor általános tény, hogy nehezebben látod meg a csodát. 

napi kérdések: 
Miért aggódsz jelenleg az életedben? 
Kiért aggódtál legutoljára? S miért érezted azt, hogy szükséges? 
Elengedés vagy megfejtés? Személy szerint, mikor veszed észre, hogy már a megoldásban vagy egy adott szituációban/kérdésben, és nem benne? 
Mi a legnagyobb félelmed? 
Ki a legnagyobb félelmed?