Hazudtam. Hazudtam neked, és magamnak is, s annak is, aki valójában bele sem gondolt, hogy milyen bízni bennem. Rettegtem a szexuális élményektől, így vadul beléjük ugrottam. Meggyötört a biztonságos talaj elvesztése, ami igazából nem is elvesztés volt, csupán macskaköves utcára változott, kanyargós ösvényekkel. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, ezért vérbemenően szembementem a félelmekkel a valóságban úgy, hogy lassan minden határ megszűnt. Hazudtam neked, és magamnak is, mégsem bánom. Kellett ahhoz, hogy most itt legyek, magammal, másokkal, az élettel. Minél több a kanyar, annál kitartóbbak leszünk az egyenesnél.
Azt mondják, ha elérkezik az ember a tagadás fázisába, akkor az már a kezdete valaminek. Hol az elengedésnek, hol a maradásnak, hol a megbocsájtásnak, hol a békének, hol a háborúnak. Minden útnak egy lesz a vége: lelkibéke. (a lelkibéke kapcsán, a Kaukázus: Tartós Béke jut eszembe. Pedig mi nem vagyunk tartósak. Békések se). Viszont előtte, a lelkibéke megtalálása előtt, több tucat pályán kell átverekednie magát az embernek, és nem mindegyik pozitív töltetű sőt, van, hogy nagyon nem az, hogy nem látod az alagút végén a fényt, hogy nem látod a mosolyokat az emberek arcán, hogy nem tudsz bízni és hinni se magadban, hogy a pozitívság csupán egy szó lesz önmagad számára, a gyakorlatban pedig képtelen vagy használni. Meg kell tanulni, hogy amilyen belül vagy, az uralkodik, az vetül ki kívülre is: ha belül nincs kedved őszintén nevetni, akkor nem is fogsz őszintén, csupán felveszel egy álarcot, ami a végére elkopik, te pedig ott maradsz a sétálóutcán teljesen kiégve.
Azt hiszik, a kiégés rossz, s volt idő, mikor bedőltem ennek a címkének. Hogy rossz az emberlánya, ha üresnek érzi magát, ha a kiégett jelző negatív, ha túlságosan megérintenek dolgok, fogalmak, emberek, akkor gyenge vagy és miegymás. Pedig pont ez adja ki a személyiségünket. Vannak személyek, akik arra születtek, hogy mások: s a legfontosabb leckéjük az, hogy ne féljenek önmaguk lenni minden körülmény között.
Hazudtam. Hazudtam neked, és magamnak is. Először azt, hogy nem érdekel téged, hol vagyok és kivel. Másodszor azt, hogy kitagadnál, ha rájönnél hol voltam és kivel. Ahogy tetted azon a héten. Azt mondtad, elveszem a barátaidat, én pedig beleestem egy sokrétegű csapdába. Nem érted milyen az, mikor a szíved kettészakad, mert legszívesebben mind a két helyen, mind a két személlyel lennél egyszerre, de nem lehet, mert az egyik szerint éppen elrabolom tőle X-et. Megrémültem a tudattól, hogy tényleg azt teszem. Hazudtam magamnak, hogy te ismersz a legjobban. Hogy úgyis érteni fogsz mit miért teszek, ha a telefon mögött, kócosan, kora reggel várva a buszt, ami elhozott egy új jelenlétből, amit képtelen voltam hová tenni, nem mondom ki a valóságot.
Hazudtál, hogy nem lesz fontos. Egyből beleugrottál, úgy élve, hogy úgysincs vesztenivalód, és így a jövőben sem lesz. Először az embert nézed, én először a lelket, amibe beleszeretek, ami miatt a legjobbat látom az emberekben, ami miatt nehezebben mondok le bárkiért. Ha szerelmes vagy, nem barátkozol. Nekem szükségem van a szellemi képre, hogy utána minden működjön. Így szeretem magamat, ahogy valójában az elején te is.
Hazudtam neked, és magamnak is. A hazugság fegyverét tartottad felém, vissza pedig a bizonytalanságot rántottam elő, így voltunk mi közel három és félévig. Nem hittünk, hibáztattál, hibáztattam, démonokkal küzdöttem, magaddal küzdöttél, hogy aztán rózsaszínbe mártogasd magad. Szerinted az igaz barátság fehér, szerintem koszosabb egy párkapcsolatnál is: két lélek száll egybe, angyali szárnyak nélkül, teli bőröndöket cipelve. Ha el is menekülünk, visszatalálunk: vándormadarak vagyunk. Hazudtál, hogy nincs szükséged biztonságra, csak nekem. Igazából sokkal jobban szükséged van a talajra, mint nekem.
Hazudtam neked, és magamnak is, hogy mindennel szembe kell menni, s meg fogja érni a végén. Hogy a taxival átutazva a fél várost egy barátságot, megéri, de értünk sosem lesz ilyen. Önként vettelek rá, tiszta szívből, most van valaki melletted, aki miattunk tenné meg?
Hazudtam neked, és magamnak is. Már nem bánom. Kellett, hogy most itt legyek. Hogy ott legyél. Tudod, a feltétlen szeretet az, amitől olyan érzés lesz, mint tegnap, mikor magától ölelt át. Vagy lejönnek random, engem is meglepve. Veled nem is telefonáltam, messengeren meg főleg nem, kicsit mindig én voltam a szégyenfoltod, pedig csak szeretni vágytam. Félrelöktél, félrelöktelek, a sorrend már nem is számít, megengedtük egymásnak a félrelökést. Megengedtük egymásnak a hazugságokat, hogy másokkal borozzunk hajnalig, a hajnalig tartó beszélgetések árnyalatait, a másoknak való segítségnyújtást, másoknak legyünk magunk.
Hazugság körívének a szélei voltunk egymásnak. Nincsenek határaim, ezért van neked rengeteg.
Hazudtam neked, és magamnak is. Ő az őszinteség szobra, te sosem lehettél volna az, s veled együtt én sem: együtt nem. Kizártuk egymást, hogy másokat beengedjünk. Istentől kaptuk magunk mellé. Vigyázz magadra.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: