Szerettem. Tényleg szeretem. Csak ehhez rengeteg lejtőn kellett lecsúszni, és még több hegyen felmászni, hogy tudatosan kész legyek erre az érzelemre. Szerettem. Múltidővel, s tudjátok, egyetlen egy kifejezés elég lenne ahhoz, hogy újra jelenidő lehessen. Lehet ez a baj. Hogy a szív kattogó zaját az ember elnyomja, a jó érzésért cserébe.
Szerettem és szeretem. Amilyen jól esik kimondani, pont annyira ijesztő is. Nagyon sok szempontból ijesztő, hiszen, ha jobban belegondolunk, két külön világ vagyunk. Például mikor ülsz a buszon, melletted két srác, akik a szavak jelentéséről beszélgetnek, hogy egy-egy szó mit jelent pontosan és mi is a két jelentés különbsége, akkor arra gondolsz, hogy ezt szereted. Ezeket a nem megjátszott, hanem magától jövő intelligensen szórakoztató csevegéseket, amik visznek is valamerre. Azt szereted, mikor nem felszínesen folyik a diskurzus, hanem lényege is van. Amikor nem kell magyarázatokat adnod önmagad viselkedésére, vagy az érzelmeid jelenlegi állapotára, mert a másik, aki szemben ül veled, az pontosan érti, hogy miről van szó. Vagy legalábbis nem idegen a számára. Nem furának lát, hanem normálisnak, még ha kicsit sem vagy az. Érti, hogy mit mondasz, és nem szeretné megkérdőjelezni a saját gondolataidat az ő gondolatai tükrében. Nem szeretné elhitetni veled, hogy ez, ami történik, az nem normális, sőt, a legbalgább dolog a Földön, és azonnal szálljál ki belőle. Nem szeretne elhitetni semmit sem, és közben nem néz rád úgy, mintha egy másik bolygóról jöttél volna. Te pedig nem érzed úgy, hogy lehet, hogy tényleg egy másik bolygóról érkeztél ide. És ilyenkor, mikor ezeket a valamiről szóló beszélgetéseket hallod, rájössz arra, hogy pontosan ebben vagy benne, csupán hagynod kéne, hogy szárnyaljon. Mint egy Frenák Pál előadás: nincsen beleszólásod abba, amit látsz. Nem is tudnál, hiszen kívül rekedsz a képzelet és a valóság talaján, mégis a legbelső szobában ülsz egy pohár borral a kezedben s csak ámulsz, hogy tejóég, mennyire szeretem.
Szerettem. Éppen ezért, muszáj most kicsit magamra ripakodnom, ha véletlen nem múltidőben használnám ezt a kifejezést. A múltidő az olyan, mint egy jó erős határhúzás. Valami olyasmi üzenet tőlem a másik felé, hogy nem sétálok sehová, itt maradok ezen az úton, de távolságot tartok tőled. Érzelmileg elhatárolódás, aminek, ha a végéig eljutok, ember legyél a talpadon, hogy visszafordítsd magadat a szívembe, de ha ezt szeretnéd, akkor legyen. Áldásom rá. Az ilyen múltidő használat nem mindig az igazságon alapszik, hanem a muszájon: mikor túl közel engedted a másikat magadhoz, hogy önmagadat kicsit lehagyd. Mikor úgy érzed versenyt futsz magaddal, önmagad nélkül. A szeretlek néha pont attól válik valósággá, hogy beiktatod a múltidőre mutató “t” betűt. Visszapróbálod szerezni a gyeplőt, hogy rájöjj, mégis mennyi mindent jelent.
Ismerős? Ha egy bizonyos ponton túl már nem tudsz mit csinálni, akkor felhúzod a védőfalat, hogy legalább megvéd saját magadat a további ütésektől. Nem magadtól nyomsz „megállj” gombot, szükséges hozzá valami külső erő, például a lelked és a tested úgy kezd el sztrájkolni, hogy az egészségedet leviszi a béka segge alá. A hatodik pofon után talán felfogod, hogyha nem szeretnéd magadat puszta kézzel megölni, akkor lassítanod kell. Hogy kezdesz túl sokat akarni, és ezzel együtt lehet, hogy teljesen valótlant elvárni a másik személytől.
Attól még, hogy sóhajtasz egyet, majd azt mondod magadban egy adott szituáció után, hogy tudod mit? legyen. csináljuk. lesz, ami lesz, attól még nem indul be a gépezet. Lehet, hogy a másik tette meg az első lépést, amire jól reagálva előre léptél mellé, de attól még, mert végre beadtad a derekad, vagyis eldöntöttél valamit, attól még nem lesz minden sima ügy. Attól még úgyszintén lesznek útlezárások, vakolatesések, falfestések, és újra építkezések is a rombolás után. Nem lesz minden tökéletes csak azért, mert eldöntöttél valamit, hogy ezek után így lesz és kész. A másik személynek épp annyi beleszólása van a dolgok további folytatásába, sőt, a démonjainak meg pláne, mint neked. A félelem nem fog egy csapásra eltűnni, sőt, van, hogy inkább felerősödik. Hiszen, ha valamit nem mertél megtenni, aztán valahogy mégis megteszed, majd látod magad előtt, hogy amitől eddig tartottál, az most hirtelen valóságos lesz, akkor csak mégjobban megrettensz és hátra ugrasz húszat. Ez ilyen. Nem lehet elvárni mindent azonnal, bármennyire is szeretnéd. Bármennyire is kíváncsian várod a folytatást.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak rajtunk múlnak a dolgok. Hajlamosak vagyunk Istent játszani, vagy azt hinni, hogy nap lettünk, és minden körülöttünk forog. Így persze, hogy beleőrülünk abba, ha valamit nem tudunk irányítani, ha valami rajtunk kívül esik. Nem tudjuk kézben tartani a másik reakcióit és viselkedéseit, ha valami olyasmi történik, ami nem épp pozitív, közben pedig önmagunkkal is törődnünk szükséges ahhoz, hogy a másikkal türelmesek maradjunk. Mert ez ilyen, a showbiznisz már csak ilyen.
Már hallottam párszor egy-egy lelki-beszélgetés folyamán, hogy szeretlek, de magamat jobban, és én ezzel sosem értettem egyet. Sosem szerettem magamat jobban a másiknál, akit tényleg valódin és vérlüktetésszerűen. Szerintem, ha valakit valóságosan, a testünkből és lelkünkből szeretjük, akkor szeretjük és pont: nincs helye annak, hogy saját magunk maradjunk az első helyen a másik helyett. Ilyen az én egyensúlyom. Aztán a sors tanított egy olyat, és valójában még mindig tanít, hogy hinni szükséges magamban, másban, egymásban, a világban ahhoz, hogy az élet működőképes legyen és ne forduljon el az első saroknál jobbra, hogy soha többet ne lássam. Már azt kérdezem a bizalom helyett, hogy hiszel-e bennem, és meg sem lepődtem igazán, hogy a másik nem lepődött meg. Hiszel abban a személyben, aki ott áll melletted? Hiszel a jövőtökben, nein, hanem hiszel a jelenetekben?
Attól még, hogy eldöntesz valamit, hogy lehajtott fejjel, azt mondod, legyen, még nem lesz legyen is. Akkor is, ha úgy érzed, te mondtad ki ezt másodiknak, és előtted járnak már sokkal; nincs így. Csak tudod, ha eldöntesz valamit, tartanod kell hozzá magad. És ez a legnehezebb: kitartónak lenni akkor, amikor minden ellened üvölt. Van, amikor csak te érzed jól a dolgokat. Higgy magadban. A legelső szabály. Ha nem hiszel valamiben, akkor ott pont van, nincs mese; ha valamiben nem hiszel, akkor az nem is létezik.
