Miért van az, hogy az előző kapcsolatból a rosszat megjegyezzük, a jót pedig könnyen elfelejtjük? Miért van az, hogyha baj van az újjal, azonnal a régivel példálózunk? A negatív érzések tényleg ennyire egyszerűen kiütik a pozitívat? Elég egy rossz szó az újnak, és helloviszlát, ha már túl sokat szenvedtünk az exnél? Miért állítjuk párhuzamba az embereket az életünkbe, akár tudat alatt is? Miért akarjuk megmagyarázni a tetteinket? Miért szeretünk nehezebben több csalódás után, miközben valójában vágyunk valakire? S kit keresünk: az exből azt, amiről tudjuk, hogy jó az nekünk, vagy egy teljesen random, totálisan ellentétes srácot? Lázadunk a szakítás után, menekülünk, vagy hagyjuk magunkat élni? És melyik a jó stratégia? Mikor vagyunk jól? (1)
Versenyt futunk az idővel, önmagunkkal, a másik nemmel egészen addig, amíg meg nem állapodunk a középvonalon: na de hol van az a középvonal? Amikor már gyerek van, gyűrű az ujjunkon, a házassági papírok a fiókban? A házasság csupán csak egy papír, érzelmileg a mai világban már nem is erősebb egy szimpla élettársi viszonynál. Lehet, hogy itt kezdődik a baj forrása: nincs mértéke már a papírnak, a szónak, az ígéretnek.
Nagyon sokan vannak olyanok, és hallom is a történeteket, hogy egy hímnek barátnője van, mondja is, mégis a harmadik lánynak csapja a szelet messengeren, élőben pedig a szexre játszik. Közben pedig azt mondja, hogy ott a barátnője, és mennyire szereti és milyen boldog vele: de valójában boldogok vagyunk attól még, mert kimondjuk? Nem. Ál-boldogság csak, mert belül azt érezzük, hogy azt kell éreznünk, hogy boldogok vagyunk, hiszen mindenünk megvan: egy támogató fél az oldalunkon, aki bármilyen hülyeséget is teszünk, feltétlen nélkül szeret minket. Csupán ez nem kapcsolat, és nem szerelem, hanem önmagunk-, és a párunk becsapása. S míg mi egy álarcot húztunk magunkra, addig a párunkkal szemben ez a viselkedés az önzőség netovábbja, mert ő tényleg szeret minket, mert ő tényleg velünk képzeli el a jövőjét, mert ő tényleg elhiszi nekünk, hogy ő a minden. Vagy lehet azt mondani a fiúknak, hogy ő csak egy lánybarát, s az még rendben is van, mert hiszek abban, hogy a srácoknak is kell lányokkal beszélgetniük a párjukon kívül, különben becsavarodnának, DE. Nem mindegy hogy az a beszélgetés milyen. Hogy mik zajlanak benne. Hogy mennyire titkolja a hímnemű egyed a párja előtt az üzenetváltásokat. Hogy hányszor marad az asztalon magában a telefon, mert nincs titkolnia valója a tulajának, vagy már-már a kézhez van ragadva a telefon? Hogy milyen érzelmek és gondolatok futnak a fejekben. Hogy mennyire mennek bele a mélyebb témákba, s közben a barátnővel lehet már csak a szex marad, mint közös, mert a lelket megérti más. A szex testi megcsalás, viszont a messengerben történő levelezés már érzelmileg megcsalás, ami szerintem sokkal rosszabb a testinél.
Viszont azt ki kell kötni, hogy én azon az állásponton állok, ahol szerintem a féltékenység tökre felesleges, mert ha valaki akar, akkor úgyis megcsalja a másik embert. Lehet minimálszinten féltékenykedni, viccelődve, de a korlátok közé szorítást kéne már elfelejtünk nekünk nőknek, mert tudjátok, ahol szabadság van, ott lesz az otthon.
De visszatérve, ez nálunk is megvan, nőknél, semmilyen félreértés ne essen. Hamarabb elér az ember egy érzelmi megcsaláshoz, mint egy testihez, és talán észre sem veszi, hogy azt csinálta. Hamarabb létrejön két lélek között egy szikra annál, hogy szexi vonzalom alakuljon ki. Persze, többnyire a testi vonzalom az első, és fúj meg minden, de gondoljunk csak bele melyik a rosszabb: amikor a párunkat hosszútávon, érzelmi vonalon viszik el tőlünk egyre messzebbre, hogy már csak testileg van jelen mellettünk, VAGY az a rosszabb, hogy egyszer, kétszer, háromszor megtörténik a szex és helloszevasz? Nem, egyik sem jó és normális, de melyik a rosszabb? Számomra mindenképpen az, mikor már nincs lélek, szív, csak egy test meg egy megszokás a tudattal, hogy járunk egymás mellett a párommal, a barátommal, a kapcsolatommal, ki hogyan nevezi magukat. Ehhez természetesen egy harmadik fél sem kell, elég az érzelmek kihűlése, a megszokás rutinná válása, a kihűlt szenvedély, a szerelem puszta barátsággá változása, mert milyen érdekes, ugye? A szerelemből lehet barátság, de a barátságból csak nagyon nagy ritkán sikerül egy tök jól működő szerelem. S akiknek olyan történetük van, hogy barátsággal kezdték, most meg már három gyerekük van és még mindig dúl a love, legszívesebben szobrot állítanánk nekik és hallgatnánk őket az idők végezetéig, hogy vajon hogyan csinálták.
Az érzelmi síkon elvevés nem rövidtávú, az elején olyan mindenki számára, mint egy láthatatlan zsinór. S mi hajlamosak vagyunk attól félni, amit kézzel-foghatóan látunk, nem attól, ami az orrunk előtt van és mégsem vesszük észre. Néha belecsöppenünk abba, hogy a párunk a test, egy másik fél pedig az érzelmi világunk, akivel mindent és mindenkit ki lehet beszélni: Két emberbe tesszük azt, ami jobb esetbe egy embernek kéne jelentenie.
Viszont mi van akkor, ha az exünkhöz térünk vissza folyton-folyvást, pedig a baloldalunkon már egy másik nővel vagyunk kapcsolatban? Akkor kit csalunk meg kivel? A múltat a jelennel, vagy a jelent a múlttal? Esetleg a szakítás utáni elszánt és újraösszerakott énünket azzal, hogy mégsem sikerült túl lennünk a volt barátnőn? Hazugság-piramis. S ha nem sikerült túl lennünk az exen, és folyamatosan visszatérünk hozzá, hogy írásban kommunikáljunk vele, akkor az azt jelenti, hogy még nem zártuk le, hogy még nem vagyunk túl, hogy csak belemenekültünk egy új kapcsolatba, amitől a megváltást várjuk. A magunk megváltását. Ez sem szerelem, nem is kapcsolat, csak a saját magunk önzősége.
Mi van akkor, ha lázadunk szakítás után? Éjszakáról-éjszakára, kalandokból-kalandokba, bulikból-társaságokba, élményekből-élményekbe, egy hatalmas nagy hedonizmusi bonbon leszünk, de marad bennünk bármiféle tartalom is?
Mi van akkor, ha az érzelmi megcsalás szakításba torkollik, aztán pár héttel később ott állunk a fejünket fogva, hogy mégis mi az Istent csináltunk. És nem foghatjuk Istenre, nem foghatjuk senkire, az exre sem, a szeretőre sem, csak és kizárólag magunkra: de közben meg mit bánunk? Hogy belementünk valamibe, ahol jól éreztük magunkat? Ahol érzelmet éreztünk, vagy egyszerűen csak megértést és nyugalmat? Ezek szerint az ex előbb-utóbb ex lett volna. A lelkünk menekülőre fogja, ahol nem érzi jól magát: rajtunk áll a dolog, hogy hogyan jövünk ki egy helyzetből.
napi kérdések:
Milyen a mostani kapcsolatod egytől-tízig?
Milyen volt az exed? Mit nem szerettél benne? És mi az, amit igen, viszont a jelenlegi srácból az pont hiányzik?
Min veszekedtetek utoljára a pároddal, és visszagondolva mennyire érte meg?
Hogyan beszélgetsz messengerren a többiekkel, van olyan ellenkező nem, és aki nem a legjobb barátod, akinek többet elmondasz, mint a párodnak? Miért van ez így?
Könnyen bízol?
Könnyen esel szerelembe?
Mikor voltál utoljára féltékeny?
Bízol magadban?
