Feladni magad másért az olyan, mint mikor vágysz egy autóra, de az autókereskedésnél valami teljesen másikat sóznak rád, te pedig elhiszed, hogy első látásra szerelem. Azzal is magyarázod, hogy a vágyak csak vágyak, nem állandóak, így felülírhatóan hamar elmúlnak vagy éppenséggel megváltoznak. Mindenre van magyarázat. Hogy például miért maradsz olyan kapcsolatban, ami már nem elégít ki. Amiben már önmagad sem vagy, csupán egy rosszul hamisított példány, amit fordított tükör mellett alkottak meg. Mert folyamatosan alkotnak téged, ahogy te is alkotod a többieket: és ezekben az önmagunk által kreált művekben kell megtalálnunk saját-, és mások önazonosságát is. A telefonok némelyike már felismeri a tulajdonost az ujjlenyomatáról, akkor mi hogy-hogy nem vagyunk képesek felismerni, elfogadni a valódi énünket?
Az ember egész életében játszik, így vagy úgy. Nem szerepeket, nem álarcokat húzunk fel, vagyis persze, egy bizonyos időszakaszban mindannyian átesünk a felvett álarcok s maszkok bálján, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint akik vagyunk: kísérletezünk és ismerkedünk önmagunkkal, barátkozunk is vele, hogy aztán az álarc egy szempillantás alatt, – jobb esetben -, lekerülhessen a földre. Ha nagyon szerelembe habarodunk valakivel, akkor van, hogy újra előtör bennünk a megfelelési kényszer, hogy rózsaszínbe látjuk őt, hogy rózsaszínbe lásson minket, s akarva-akaratlanul is köréépítjük az életünket. Nem egészen tudatosan sőt, még ösztönnek sem mondhatnám, egész egyszerűen valami automatikus zsigeri reakció, ami csak félig érkezik a belsőnk ösztönlényéből. A nőkből előbb-utóbb háziasszonyok lesznek, a férfiakból pedig családkereső, törekedve arra, hogy képes legyen a megfelelő anyagi hátteret biztosítani szíve-hölgyének. Természetesen, ha nem a nő keres többet, mert az előbb-utóbb a hímneműnél bizony erős önbizalom-visszaesést fog mutatni, hiúság kérdést csinálva az egészből. És azt hiszem, ezzel semmi baj sincsen, amíg tudnak kommunikálni. Amíg nem valami monoton mókuskerék lesz a közepére pár hónap elteltével olyan gondolatokkal, hogy jó rendben van, Mi vagyunk, egy pár vagyunk, szeretlek, megszokott, beleszoktunk. A beleszokás a vészcsengő. Amikor már rutinból tesszük a dolgainkat, s amikor néhanap azt vesszük észre magunkon, hogy közben nem érzünk semmit. Vagy ugyanazt érezzük állandóan.
Feladni magunkat másért, a legnagyobb stagnálás. Stagnálunk, elengedve a saját kezünket is, mert elhittük, hogy a másik jobb, mint mi: hogy tanít valamire, hogy nem hiába csöppent az életünkbe, és nem hiába csöppentünk egymás életébe, és amúgy is, nem választhatjuk önmagunkat azért, mert nekünk valami rossz, ráadásul úgy érezzük, – és ez a legfőbb magyarázat -, képtelenek lennénk otthagyni azt, akit szeretünk. Aztán, mikor a másiknak sikerül, a legnagyobb dühöt ez ébreszti fel bennünk: neki nem voltunk elegek önmaga feladásához azért, hogy végre egyszer ne magát, hanem mondjuk minket válasszon. Önutálat kezdődik, s az engem nem lehet szeretni klasszikus mantra. Mókás dolog, hogy míg bennünk ez a mantra szól, míg bennünk önmagunkkal harcolunk, addig az Univerzum a másik oldalt próbálja erélyesen, mégis türelmesen megmutatni: hogy nem a mi hibánk, hogy igen is szerethetőek vagyunk, hogy szeretnek minket, hogy egyszerűen van, mikor nem minket választanak, hanem saját magukat, de ez nem baj, az útnak folytatódnia kell, nekünk meg megmaradni nyíltszívűnek, hogy rengeteg emberrel kapcsolatot létesítsünk így vagy úgy. Mert szükségünk van a negatív történésekre is ahhoz, hogy a pozitívat értékelni tudjuk: át kell esnünk elfogadva a rosszon, hogy a jót megérdemeljük. A legnagyobb kliséket mi teremtjük meg, mi hagyjuk életben őket.
Ha feladjuk önmagunk képét a másik emberért, akkor a végén az adott illető is megutál minket, nem csak mi magunkat. Túl nagy terhet tettünk rá, amire talán se felkészülve nem volt, se pedig kapacitása arra, hogy ő legyen az, akiért mindent megtennénk. Mi pedig hibáztatjuk, mert nem szeretett minket önmagánál jobban ahhoz, hogy bevállalja ő is azt, hogy magunk helyett a másikat válassza. A (feltétlen nélküli) szeretet így válik gyűlöletté, haraggá, majd egy semleges, üres térré, amiben többé már semmiféle érzelem nem lesz megtalálható.
Öntudatlanul adjuk fel magunkat, kiesünk önmagunkból, az önazonosság valami ferde, torzított puzzle-képekből fog összeállni, a vége pedig elkerülhetetlen idegösszeomláshoz vezet. Összeomlunk a másik kontrolljaitól, elvárásaitól, kérdéseitől, szabályaitól, s leginkább az addig nagy adagokban kapott dózistól, ami miatt érzelmileg függni kezdtünk tőle, és amit váratlanul egyre jobban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül von meg tőlünk. Összeomlunk önmagunk felé tanúsított hazugságunk súlyától: mert hazudunk azzal, hogy olyanná váltunk, akik nem mi vagyunk, és hagytuk, hogy megtörténjen sőt, szerettük is. Beleszoktunk. Az összeomlás nem gyengeség, nem is erőtől duzzadó énkép, hanem sima mezei, megmagyarázhatatlan lélek-besokkolás. A lélek, azt hiszem, így jelez nekünk, hogy gáz van, meg kell állnunk, mert innen tovább már csak fulladozni fogunk és evickélni a mélytengerben. Nem tudsz nemet mondani, a másiknak kell. S ettől csak még jobban gyűlölöd. Ez már soha többé nem lesz feltétlen nélküli szeretet, talán szeretet lehet egy üveg borral, de az már se nem önfeledtség és se nem mély bizalom, ami valójában sosem volt: a bizalom kizárja az érzelmi-függőséget. Vagy függő vagy, vagy bízol, a kettő együtt azért már túl sok lenne egyszerre.
Mégis, egy függő őszintébben mutatja ki az érzelmeit a másik felé, mint aki egyszerűen csak bízik. Hogy miért van ez? Talán, mert egy függő nem gondolkodik, nem érez határokat, nem érzi saját magát sem, így nem érzi a magában hordozó veszélyeket. Aki bízik, az tudja, hogy előbb-utóbb lehet, hogy csalódni fog a másik emberben, vagy ő fog bántani, de tisztán és racionálisan látja a hibákat, a veszély-csomópontokat.
Ha feladjuk magunkat, függünk. Ha tele vagyunk kétségekkel a szeretetben, bízunk. Mardossuk magunkat, kiugrunk az ejtőernyőből, mégsem a függőséget választjuk. Mondjuk nem is lehet: megtalál minket, nincs jogunk dönteni, akarjuk-e. Bízhatunk vagy nem bízhatunk, viszont a függőségnél nincs eldöntendő kérdés. Az életünket kívánja, hogy többek legyünk a végén: sosem beleszoksz, hanem belehalsz. Véredben lüktet az élet.
Napi kérdések: Kapcsolat-, vagy érzelemfüggőségre vagy inkább hajlamos?
Mit tettél utoljára egy személyért, amit magadért nem tettél (volna/még) meg?
Mikor haragudtál legutoljára magadra, és miért? Találtál már rá megoldást azóta?
Általában kire tudsz könnyedebben haragudni: másra vagy magadra?
Az álarcok az én arcomra túl… (fejezd be)
