Ha sürgetsz, akkor tanulj meg búcsút is mondani

Egy mély hullámvölgy után veszélyes dolog odatérni vissza, ahonnan anno eljöttél. Vagy talán elmenekültél saját magad miatt. De a sors nem a könnyebb és egyszerűbb megoldásokat kínálja feléd, hanem azt szeretné minden egyes alkalommal, hogy tanulj meg küzdeni. Magadért. Nem másért, hanem csak és kizárólag magadért próbálj meg nemet mondani néhanap. Hogy tud, számodra mi a helyes. Hogy igenis tanuld meg azt választani és úgy, ami épít téged és nem tönkretesz. Hajlamosak vagyunk arra, hogy olyan szituációkban maradjunk, olyan személyek bűvkörében, akik károsak ránk. S valamilyen szinten persze, mi sem vagyunk teljesen jó hatással rájuk, hiszen minden oda-vissza működik, tükrök vagyunk egymásnak, de lényegében hajlamosak vagyunk levedleni az önző énünket a szeretet nevében. Pedig, ha jobban belegondolunk, ez a tettünk, hogy csak azért maradunk valaki mellett, mert szeretjük, miközben belül érezzük, hogy valami nem oké, a leggázzabb választás. Nem csak a másik miatt, hanem magunk miatt is, s azt hisszük önzetlenség, de valójában a legnagyobb önzés a világon. Hogy miért? Gondolj csak bele. Ha mi érezzük, hogy nem oké valami, és mégsem teszünk ellene semmit, akkor a másik személy is ugyanúgy érzi, és ő is pont ugyanolyan kétségek között tengődik, mint mi. S ezzel a viselkedéssel kötjük a ketrechez a másikat, magunkkal egyetemben, elvéve a szabadságát meg azt, hogy talán mással megtapasztalhatná a feltétlen boldogságot mindenféle probléma nélkül. Arról nem is beszélve, ha minden üres bennünk és napról-napra a fejünk felett érezzük a hullámokat, mégsem engedjük el a másikat, mert hiszen azért szeretjük, az valójában nem a szeretés miatt történik, hanem azért, mert tudat alatt félünk elveszíteni azt, amiben eddig élünk. Rettegünk hirtelen belegondolni, hogy egyedül maradunk. Rettegünk a változástól, és ilyenkor hajlamosak vagyunk a megszokott rosszban maradni, s azzal indokoljuk, hogy nem is olyan rossz, végül is. Önmagunkat remekül be tudjuk csapni. 

Na de vége van egy kapcsolatnak, akár a régi éneddel is. Felépíted magad a gödörből. Nagy nehezen, hatalmas sóhajokkal, viharvert könnyekkel, újradefiniálva önmagadat, hogy visszatalálj a valódi énedhez, viszont egy pillanatot se tagadj le vagy ne szégyelld azt a lányt, aki egy adott időszakban voltál. Mert az is te voltál. Elfogadod. Béke van. Emberek jönnek az életedbe, új kalandok, új szokások, rengeteg móka és kacagás, kapcsolatok, érzések tisztulnak. Úgy érzed, minden a helyére került a végére, s az az igazság, hogy a helyére is került, mert te, saját magad a megfelelő helyedre kerültél az életben. 

Majd az élet úgy hozza, hogy visszavezet téged oda, ahonnan a mélypontodon, az összezuhanásod alkalmával és miatt, eljöttél. Ahol kölcsönösen kidobáltátok egymást a szemetesbe. Talán, hogy meg legyen mutatva, hogy amit erősnek és fontosnak hittél, az akkor lesz erősebb és fontosabb, ha túlélünk egy életfolyamat-szakadást. Nem mindig térnek vissza egy komoly összeröffenés, eltávolodás után az emberek, s te sem kerülsz vissza mindenki életébe, bár megmondva az igazat, a lezárások után nem is mindig szeretnél. Tehát, ha valahová visszavezet az élet, akkor azt értékelni kell. Azt imába szükséges foglalni, és úgy vigyázni rá, mint saját magadra, mert már tisztában vagy vele, hogy elég egy rosszul kitöltött másodperc az üres pohárba, s elveszíted. Vagy elég félmásodperc, és a földön fetrenghetsz teljesen összezuhanva a megőrüléstől. 

Mikor elkezdtünk újra visszatalálni egymás életébe, egyből azt küldték, mint valami belső üzenetként a gondolataim, hogy ez az egész olyan, mint a tékozló fiú esete a Bibliából. Pedig azt a történetet nagyon régen hallottam, és egyszerűen csak ott villogott a fejemben, ahogy minden második helyen szembejött velem, mint valami jelzés, hogy igen, ez a helyzet. Hogy nem hiába kerültünk vissza egymáshoz. Hogy nem hiába akkor és ott jött el az a pillanat, hogy újra. Közben pedig éreztem, hogy most minden olyan jó, ahogy van, és hagynom kell a fuvallatot áramlani előre, nem megállítani. Akkor nem volt bennem már háború, vihar, és óriási mély gödör, csak béke és szeretet és önazonos szabadság. Így mindig könnyebb egymáshoz csatlakozni, nem igaz? Amikor minden jó. Az a nehéz, hogy akkor is ott legyél, amikor az egész el van cseszve, amikor az ég sötét, és a Föld is fekete. De ezt az állapotot mindenki akkor érti meg, mikor ő is átesik rajta. 

Ahogy a ragaszkodást, a feltétlen nélküliséget, a törődést, és a jófajta kötöttséget is csak akkor értik meg az emberek, amikor éppen készen állnak rá. Nem sürgetheted a másikat csak azért, mert neked éppen természetes az adott következő lépés vagy érzelem. Arra sem kérheted a másikat, hogy fogja a kezed, mikor az útszélén hánysz kifordulva saját magadtól. Képletesen értve. Mert nem várhatod el, hogy ott legyenek veled a rosszban is, amikor a másik még nem érti azt a fajta rosszat. Mindenki máskor járja be az adott útszakaszokat, mindenki máskor kapja meg az élettől azokat a bizonyos feladatokat. A sürgetés a legrövidebb út a viszláthoz. 

A legnehezebb út a várakozás, persze. Amikor elkezdesz valamit várni. Amikor azt szeretnéd, hogy a másik is utolérjen téged, és lehet, hogy csak egy sarokkal vagytok lemaradva egymástól, de az a sarok éppen felér számodra négyszázhúszezer méterrel is, és közben vagy harmincmilliószor akartad feladni, hogy te ezt többet már nem csinálod. Nem csinálod a maradást. Aztán mégis maradsz. Újra és újra. Elveszel a jó pillanatokban, újra és újra összerakod saját magadat, de amivel igazán törődni kéne azzal nem törődsz. Várakozó üzemmódban vagy, ami néha felbukkan, hogy hatalmas pofont keverjen le neked, amiből pár nappal később újra felállsz. Jó ez neked? Jó ez a másiknak? Nem hiszem. 

Pofozgathatod magad, hogy te vagy a bolond. Elmehetsz a legaljára is a gödörnek a másik személy miatt, vagyis ez egy nagyon jó magyarázatnak tűnik, csak nem lesz igaz. Legalábbis csak félig. Ahogy rettegünk közel engedni valakit a szívünkhöz, úgy attól is félünk, hogy az adott személyt elengedjük a szívünkből. 

Nem sürgetheted azt, ami neked már természetes. Várhatsz türelemmel és szeretettel és hittel, hogy utolér lassan, és egy helyen lesztek. Hogy majd újra megérti, min mész át. És te is megérted, hol szakadt el egy kicsit a köztes híd. De nem várhatsz örökre a szépre a rossz nélkül, és a rosszban a jót lesve: hogy egyszer talán béke lesz. Meg kell tanulnod, hogy van, hogy néha el kell engedned, bármennyire is fáj, mert a kisebb és nagyobb szünet jó hatással van a kapcsolatokra. Akkor is, ha örökre pontot tesz a végére, és akkor is, ha utána újra egymás életébe sodor titeket az élet vissza. Az első azért jó, mert új dolgok jönnek a helyére úgy, hogy egy összeszedett énképet raktál és ismertél meg önmagadról, a másik pedig azért jó, mert ha egyszer egy szakadást túléltetek, akkor biztosan tudhatod, hogy erősek vagytok együtt.

Tudni kell levegőt venni, helyesen levegőt venni egy kapcsolatban. Meg kell tanulni, hogy a kötöttség nem negatív, hogy nem csak negatív, és, hogy rajtunk áll, hogy pozitív töltetű legyen ez a szó: a valódi kötöttség benne rejlik a szabadságban. De ehhez egy kicsit mindenkinek meg kell ismernie a saját magában megbúvó tékozló fiúját. 

 

napi kérdések: 

Szereted. Csak ez a szeretet mennyire önzetlen? Mikor van szélcsend, háború, puskacső, ölelés? Ki és mi a kérdőjel, a pont és a vessző a kapcsolatodban? Mikor van kettőspont? Mit érzel, amikor minden jó? Mikor voltál utoljára felhőtlenül boldog? Mi vetett végett ennek a boldogságodnak? Ki és mi vagy te a kapcsolatodban? Ki és mi a párod a mostani kapcsolatodban? Szabadok vagytok? 

Az egyesség kanyargós ösvénye

Egyességre jutni önmagaddal olyan, mintha valaki azt mondaná, megnyerte az ötöslottót, de elvesztette. Lehetetlenség. S nem az képtelenség, hogy kitalálsz öt számot, ami passzol a nyeréshez, hanem az, hogy utána önszántadból veszted el. Volt, hogy azt kaptam, nem csinálok semmit szándékosan, minden csak úgy történik, ahogy történnie kell. Voltam gyáva és manipuláló, nárcisztikus és aki nem tudja, hogy mit akar: Annyi mindennek elmondtak már, ahogy annyi mindennek elmondják az embert, mert igen is számít, mi van legbelül a lelkedben éppen. Ami belül vagy, az kívül is meglátszik. Hogy mennyire vagy kiegyensúlyozott, hogy mennyire csillog a szemed minden másodpercben, hogy mennyire vagy nyitott és rámosolygó az emberekre, hogy nem elküldöd az idegeneket, hanem beszélgetsz velük, miközben akár a Deák téren vársz valakire. Az embereknek történetük van: mindegyiknek. Ahogy saját magunknak is. Miért ne lehetne gond nélkül összekapcsolni minket? 

Az vagy kívül, amilyen belül. Van, hogy a rosszabbik éned kerekedik felül, mikor a pokol tüze az összes jéghegyet elsöpörné egy addig ismeretlen kontinensre, van, hogy megválthatnád a világot a kiegyensúlyozott jósággal, és van, mikor a legcsendesebb ürességben éled a mindennapjaidat. Eldöntöd sodródsz, hogy elengeded, hogy hagyod, hogy a sors kezébe adod az életed irányítását, s akkor irányít is, csupán mi vagyunk azok, mi emberek, akik mindig, de mindig meggondoljuk saját magunkat. Talán mert nem akarjuk elhinni, hogy úgyis lehet, ahogy alakul: talán mert nem vagyunk kibékülve annyira a helyzettel, vagy/meg önmagunkkal ahhoz, hogy elhiggyük, a sors nem rosszat akar, hogy attól még, hogy az első pillanatoktól kezdve nem egyenes útra rak le minket, hanem girbegurbás, macskaköves útra, attól még nem azt jelenti, hogy nincs velünk, hogy szar úton vagyunk. Nem. Minél kanyargósabb az út, minél több a kérdőjel, minél több a harc, az a jóféle, annál jobban tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Ha kibírod a poklot, megérdemled a mennyországot. Klisék követnek minket, újra és újra kitisztult és újraalkotott klisék, néha nevetünk, néha sírunk, néha a cigarettafüst kattogó zaja fogja csak fel a nyugtalanságot. A vége mindig a megnyugvás: viszont csak akkor, ha beszállsz a Niagara-vízesésnél a kenuba, és vadul lemész vele. 

A kapcsolatok  hálója egy picit egy profi sakkozó életére hasonlít. Önmagad megismerése meg a NAZA-hoz. Vágyat érzünk a megismerésre, az elengedésre, a szeretetre, a mindent tudásra, a semmit nem tudásra, egymásra, a biztonságra, az egyensúlyra, a lopott percekre, a minőségi időre, a gondolatok szabadságára, a jó dolgokra, de mit teszünk meg ezekért? Hogy a negatívat kisöpörjük az életünkből? És? Megéri? Attól még ott lesznek, hogy nem törődünk velük, és én ezt sosem értettem, hogy hogyan lehet valamivel csak azért nem törődni meg kizárni, mert rossz. A szeretet megélése nem csak a jó és pozitív életérzésben van, hanem igenis magába foglalja az óriási küzdéseket meg feketeséget is. Minél jobban belehalsz, annál fontosabb. Minél jobban lemész, annál magasabban leszel, mikor kijössz belőle. Ha nem engeded meg magadnak az átéléseket, az érzelmek megélését, akkor honnan veszed azt, hogy rögvest megérdemled a jót? Hiszen nem tudsz eléggé szívből jövően hálás lenni a fehérért, ha ellököd magadtól, ha egy fal mögé dugod a feketét. Úgyis megtalál. 

Mindenféle kiakadás után megtalál az egyesség: magaddal kötöd, majd a többiekkel láthatatlanul, mégis érezhetőbben minden másnál. Hogy már nem fogsz azon aggódni mi lehet, hogy már nem cincálod szét önmagadat, hogy miben vagy a legrosszabb, hogy nem csak a pillanatnak élsz vagy az egész jelennek, hanem meg fogod és egybegyúrsz mindent. Hogy a nem akarás, a döntésed súlya a fejedben nem egy és ugyanaz: hogy nem dönthetsz el csak kizárólag te valamit, igen, szükséges ahhoz, hogy rálépjél az útra, el kell határoznod, ki is kell tartanod a cél mellett, hogy ne térítsen el minden apróság és ne bizonytalanítsanak el a másoktól jövő szavak, de nem csak te létezel a fejedben. Se. Nem úgy vannak a dolgok, ahogy te azt nagy kegyesen eldöntöd: hozzájárulsz a mennyországhoz, de nem te hozod létre. 

Ha valaki azt mondja nem hisz, de mégis azt mondja, hogy az ördög sosem alszik, akkor hogy is van ez? Az ördögben hisz? A rosszban hisz, pont abban, ami valójában minden emberben megtalálható? Akkor a másik fél igazságát miért zárja ki? Félig ugyanarról a személyről van szó, aki sosem alszik. (de ez már egy másik történet lesz…) 
napi kérdésnek addig: 
Megfigyelted már? Aki azt mondja nem hisz semmiben és senkiben, az valójában önmagában nincs békében belül? Talán több a szomorúság, a düh, a harag, a kiábrándultság, a fel nem dolgozó traumák, mint másokban. S amint ezektől megszabadul, az ég kitisztul, és magába fogadja a hinniséget: nem, nem Istenről beszélek, az önismeretről is. 

________________________________________________________________________________

Boldog vagy? 

Boldog vagy?, kérdezted, és meglehetősen 
kimérten őszintének tűnt az a pillanat, 
“Megnyugodott. És szabad”, válaszoltam, 
Már másnak mondom el, mit hoz magával a telihold, vagy 
az előző napjai s aztán az utóhatásban mit hagy ránk,
Már mást hallgatok meg, mást ölelek, és más mondja, 
hogy jó hogy vagyok, ahogy mással 
táncolom végig a hajnalt, és más 
mosolyodik rám, ha várás közben egy idegen emberrel elegyedek szóba, s 
már mással fújom a füstöt kíméletlenül néhanap, bár nálad a 
végén leszoktam róla. 
Biztos értenéd, ha elmesélném a legutóbbi telefonhívást, és 
biztos kíváncsian várnád a holdas történeteimet, de hidegen hagyna, talán 
mert ezekben élek. Ahogy belőled már egyre jobban nem. 
Máshová kerültem, tőled messze – 
az én viszlátom a tiédhez képest csak egy alibi az égre tekintve.