Beküldve:

Hogy maga vagyok egy 7000 nővényből álló botanikus kert

Felszakadt seb a vértócsában állva: minden vér valahová elvezet, minden vér egy halk üvöltés, egy kiindulópontban lévő lelkiismeret-furdalás, egy pofon a letagadott érzelmekért, egy koccintás az elmúlás fogalmának újradefiníciójáért. Ki mondja meg nekünk, hogy merre visz az út? Ki mondja meg nekünk, hogy mi melyik fajta embertípus vagyunk? Vannak, akik a szívükre hallgatnak döntéskor, és vannak, akik az eszükre: miért kéne bármelyiket is megvétózni? Miért kéne bármelyik ellen is beszélni? 

Felvettem az overált, amit még tőled kaptam egy kietlen utcasarkon Madrid majdnem-művésznegyedében, 2002. áprilisában. Pár sarokkal, és 45 perccel arrébb, tényleg a művésznegyed volt tele elvont figurákkal és csoda helyekkel, köztük a szállásunkkal is. Akkor még nem is sejtettem, hogy az út csak ekkor kezdődött el igazán. Szerettem a szemeid a Juan Carlos I Park kő-ujjai között állva, mikor készítettem rólad egy képet. Vagy inkább több százat, mert egy sosem jött össze, csak instagramra. Emlékszem mennyire lelkesen állítgattál a kertnek álcázott Atocha pályaudvaron, hogy a lehető legélethűbb fotó készülhessen: azt mondtad, hogy akkor és ott voltam a legszebb. Hogy maga vagyok egy 7000 nővényből álló botanikus kert. A világ leggyönyörűbb bókjának vettem, most pedig már kezdem kapiskálni a metaforáját: egy hely, ami hatalmas, ami növényekkel van körberakva, ahol a levegővétel is titokzatosságra nevel. Ahol óvni kell magad, még akkor is, ha túl nagy a szabadság, ahol mindig az van benned, hogy az őrjöngés közepette is csendben kell lenned, hogy fel ne bolygad a szentélyt. Talán te is ezt láttad bennem. 

Mekkora hazugság, hogy a férfiak szeretik a titokzatos, kiszámíthatatlan nőket. Vagyis persze, egy ideig kedvelik, még hízeleg is nekik, de érezniük kell, hogy a titok mellett nyíltság is van bőven. Kacérság a végletekig, különben hamar felállnak s odébb állnak. 

Madrid után még volt Barcelona, Berlin, Dánia meg Amszterdam, ahol szedtél nekem tulipánt kint a mezőn, miközben eldobhatós-elviteles pohárból ittam a kávét a kölcsönzött autóban, valami holland szám szólt, a tető le volt húzva, és nagyon menőnek éreztük magunkat. Csak mi voltunk meg az égbolt. Érdekes, akkor még nem is ígértünk semmit sem, vagy akkor már? Nem tudnám megmondani pontosan. Éltünk a hollandokban, a fánknak, a kávézóknak, amikben én is mást és te is mást szerettél meg. Éltünk a parkok nyüzsgésében, a múzeumok elitségében, Anne Frank házánál kérted, hogy meséljek Anne Frankról, s úgy hallgattál engem ott, mintha az aranycsinálás titkát fedném fel éppen. Függők lettünk a létnek, és így saját magunknak is. Két nap Amszterdam után már olyan volt, mintha igazán átszellemültél volna: azt mondtad, ha rosszul viselkedem, Begijnhof-ba zársz. Ami a belvárosban található épületegyüttes, egy csendes és középkori  kis belső udvart képez, ami a történelem folyamán egyfajta menedékhelyet nyújtott a beginák számára, akik az apácákhoz hasonló vallási közösségben éltek, azzal a különbséggel, hogy ők nem kötöttek szerzetesi fogadalmat, így önszántukból is elhagyhatták a közösséget, ha a házasság mellett döntöttek. Most ezek a házak privát lakóházak egyedülálló nőknek.

Ott megúsztam Begijnhofot, három és negyedévvel később, már nem. Hat-, és negyedév, ennyi a közös szerelmi részünk az országról-országra járással, az eltapsolt örömökkel és a kávétúladagolásokkal. Sosem mondtam, hogy hajtsd vissza az ülőkét, te meg sosem szóltál rám, hogy rossz helyen vannak a piperecuccaim. 

Az overált a szakításunk után két hónappal nyújtottad át egy balatoni-naplementés-borozás, összejövés alkalmával. A csapattal mentünk, mindenki félt, hogy mi lesz velünk, és mi úgy viselkedtünk, mint a legjobb barátok, hisz legjobb barátok voltunk a párkapcsolatban is. 

Milyen, mikor a barátság erősebb a szerelemnél? Mikor lassan a testvéri-kötelék nagyobb lesz holmi párkapcsolat fogalmánál, és a végére ott álltok egymás mellett kézen fogva, örökkön örökké, s ő lesz majd az esküvői tanúd, te meg a koszorúslány az ő esküvőjén, meg aki szervezi a legénybúcsúját, és a régi párkapcsolat már a múlté lesz. Tudom, hogy a végén én fogom szervezni a legénybúcsúd, valami őrületes nagy bulit, ahol haj nem marad szárazon, és vigyázok rá, hogy ne csinálj ostobaságot. Imádni fogom a lányt, akit el fogsz venni, mert ő is imád téged, s vagy egy csomószor fogom megmenteni a segged a szakítástól, mert még akkor is a tűzzel játszol minden pillanatban. A határok nem a barátaid, ahogy nekem se, de épp azért vagyok melletted, hogy helyetted is meghúzzam őket magadnál. S tudom, hogy te leszel majd a tanúm, hogy imádni fogod a srácot, aki olyan bátor lesz és elvetemült, hogy feleségül vesz, és te rendezed majd neki a legénybúcsúját, én pedig ordítani fogok veled, hogy miért hívtál meg rá sztriptízlányokat, aztán a Mátyás Templom előtt, miután eldobtam a csokrot, összenevetünk, hogy hahó, mégis csak sikerült, jó helyen vagyunk. 

 

Beküldve:

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik

Felveszed a kesztyűt a sorssal azért, hogy azt az életet éld, amit szeretnél, amit elképzeltél magadnak, vagy hagyod, hogy csakúgy megtörténjen? Felveszed a kesztyűt és harcolsz azzal, akit a szívedbe engedtél, vagy meghagyod a nyugodalmas, chillezős naplemente feelinget kettőtök között? Amikor nincsen semmi, csak a lét egyhangú fogalma, ami pont azt sugallja, hogy senki mással nem ilyen, mint vele, de azért mégis csak bizserget belül a jóérzés, mikor először vitatkoztok egymással. Az állóvíz nem kifogás a szeretetre, a szeretet pedig nem mentség az állóvízre. 

Kellesz, ahogy a nevemet suttogod a tópartjánál. Kellesz, ahogy féltékenyen rá borítod az asztalt egy idegenre. Kellesz, ahogy éjszaka meglepő megfontoltsággal kacagunk  a kimondatlan tetten, hogy itt és most elérkeztünk egymáshoz. Kellesz, hogy a nap süssön még akkor is, mikor esik. És kellek, hogy az apróságoknak is épp úgy örülj, mint ahogy már várod a negatív dolgokat. 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Mondhatod azt, hogy nem vagy vallásos, hogy nem hiszel senkiben csak magadban, de néhanap még az sincs meg, mondhatod, hogy a bizalomra van szükség és semmi másra, attól még neked is lesz egy pont, amire nincsen magyarázatod. Nem tudod megmondani, miért pont Ő, hogy miért pont Te, hogy miért pont ti játsszátok a valóság kapuját, hogy miért pont ti vagytok a gangon cigarettázva és borozva, hogy miért pont ti lesztek azok, akik egy ölelés matricával is értik egymást. Foghatod a véletlenre, csak pontosan tudod, hogy a véletlen, Isten inkognitóban. Nincsenek véletlenek, mindennek oka van, hiszel ebben. Is. 

Ahogy hiszel a reggeli kávéban, mikor kócosan felkelsz, hogy csinálj egyet magatoknak. Hiszel az utazások mámorában, az otthon érzésében, mikor más országokban jársz, vagy akkor is, mikor Budapest utcáit járod. Az otthon sosem egy lakás, az otthon fogalma mindig mozgással jár. Mozgással jár az önfeledt pillanat este 11kor, a két korsó sör feletti lelkizés, a focimeccs nézés közbeni izgalom és kiabálás, és a viber üzenetek csengetése, a hétköznapi élő beszélgetések mélysége. Ott érzi magát otthon az ember, ahol szabadon engedik, s ahol többször kimondják akár csak magukban, hogy elengedem. Elengedem a vitákat, a nevetéseket, a folytonos aggódásokat, a túlagyalásokat, a már-megint-eltűnt napokat. Elengedem, mert szétszed. Akit elengedsz, azzal kapcsolódtok össze örökre, hisz ha ketrecbe próbálod zárni a másikat, mindenféle kötöttségekkel, akkor a másik egy idő után menekülni fog mellőled, mert nem kap levegőt. A menekülés pedig nem szívkérdése, még csak fizikai sem: a menekülés már egy üres pont a kör közepén, ami kilyukasztva fekszik a Balaton parton a nyugágyak előtt. 

Hiszek a morzsákban, amik szerteszéjjel heverednek a földön. Hiszek a változásban, az újjászületésekben, a kimondatlan szeretetben. Már hiszek az elkésett vallomásokban is, amikre régen annyira vágytál, hogy legalább egyszer, és most így pár év eltelt, kimondtad, és csak megnyugodva mosolyogtam. Hiszek abban, hogy mindig akkor kapjuk a lelki megerősítéseket, amikor nem számítunk rá, de tudat alatt is szükségünk van rájuk: és ezt nem mi tudjuk, hanem Odafent. Nem félek hinni, és ezt Tőled tanultam meg: mármint azt, hogy bátor legyek. Hogy nem kell félnem attól, amit más gondol, csak az a lényeg, hogy számomra elég legyen, hogy önazonos tudjak maradni, bármi is történjen. Nem félek az érzelmektől, a kimondott szavaktól, a kimutatásoktól: nem félek az élettől, ami párhuzamban fut önmagamként és szociális társaskapcsolatként. Ennek a párhuzamnak a metszete az, amit Isten elvárna tőlünk. Hogy élvezzük az életet, hogy ez itt, amiket kaptunk, semmi sem a miénk, csupán ajándékba kaptuk, tehát nincs vesztenivalónk, egyszerűen csak a lehető legjobban meg kéne élnünk az egész mindenséget.

Mi akarsz lenni: aki csak befogad és magának tart mindent, mint a Holt-tenger, vagy olyan szeretnél lenni, mint a Galileai-tenger, aki az egyik oldalon befogadja, majd a másik oldalon továbbadja a jót? A szeretetet, a kegyelmet, a nem-vagyunk-egyedül érzést, a mosolyt, az együttérzést, a gondoskodást, a hitet. Ha jót tesz neked, akkor miért félsz tovább adni? 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Önmagunkban hinni, a másikban hinni, másokban hinni, egymásban hinni, és a hitnek semmi köze a bizalomhoz. A bizalom kérdésköre még csak nincs is benne az első három legfontosabb dologban: megismered az illetőt, és valami meg fog benne. Lehet ez bármi: az arca, a kisugárzása, a beszéde, a viccei, a ruházata, a tekintete, a bonyodalmai, a túlságosan nagy angyal-énje, bármi. Beszélgetni kezdtek, és egyre jobban a lelkedbe lát, ha jól csinálja, és te pedig az övébe, ha nem játszik. Majd azt érzed, hogy hiszel neki, hogy hiszel benne. Azt érzed, hogy meg tudnád szeretni. Kezded közelebb engedni magadhoz, így ugye, hogy a bizalom nem is lehet toplistás? Az csak jön, olyan váratlanul, ahogy megy is. 

A bizalom nem létkérdés, persze fontos és szükséges, de a hit, az, ami egy nagyon nagy aduász. Gondolj bele, úgy érzed, hogy a párod felé eltűnt a bizalom, hogy egyszerűen annyi mindent csinált vagy épp nem csinált, mondott, hogy már nem tudsz benne bízni, de mégsem vagy képes elengedni. Mégsem vagy képes azt mondani, hogy “menj az életemből, vége van.” És miért nem? Mert még szereted. Mert az emlékek. A jó dolgok is, hiába vannak rosszak. És ezek miért maradtak még meg erősebben benned a bizalommal szemközt? Mert ott van azaz érzés, hogy még hiszel benne, benned, hogy még azt érzed, hogy hiszel a kettősötökben, hogy együtt kell még lennetek valamiért, még nem engedheted el.

S amíg hiszel, addig nem is fogod tudni teljes szívvel elengedni, bármiről legyen is szó. 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Ne azt kérdezd meg magadtól vagy a másiktól, hogy ugye, bízol bennem? ugye bízok benne? Ne. Hanem az legyen a kérdés, hogy hiszel-e bennem? Hiszek-e benne? Hiszek-e magunkban? Akkor jöhet bármi, bármilyen hurrikán, ha hisztek, mindenen túl lesztek: EGYÜTT. 

A hit nem vallás. A hit önmagunkban van: ha belegondolsz, az önismeret legalapvetőbb jelszava – 
Higgy magadban, hogy másokat is elfogadj, hogy mások is szeressenek.  

NAPI KÉRDÉSEK:
Egy 10-es skálán, mennyire hiszel önmagadban? (1 – semennyire ; 10 – tökéletesen, jobban, mint másban)
A mostani párkapcsolatodnál, amikor először találkoztál a pároddal, mi fogott meg benne? És most az a tulajdonság hányadik a rangsorban? 
Ha még hiszel, de nem bízol, szakítasz? Mit érzel belül olyankor? 
Mennyire tudsz hinni másokban? 
Mi volt az utolsó csalódásod, ami után nehezen álltál fel a földről? 
Mi/Ki segít a csalódások, szakítások, fájdalmak után újra lélegezni? 

 

 

 

 

(tervezek ezekből vlogot. Szerintetek? :] ). 

Beküldve:

Hazugság köríve

Hazudtam. Hazudtam neked, és magamnak is, s annak is, aki valójában bele sem gondolt, hogy milyen bízni bennem. Rettegtem a szexuális élményektől, így vadul beléjük ugrottam. Meggyötört a biztonságos talaj elvesztése, ami igazából nem is elvesztés volt, csupán macskaköves utcára változott, kanyargós ösvényekkel. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, ezért vérbemenően szembementem a félelmekkel a valóságban úgy, hogy lassan minden határ megszűnt. Hazudtam neked, és magamnak is, mégsem bánom. Kellett ahhoz, hogy most itt legyek, magammal, másokkal, az élettel. Minél több a kanyar, annál kitartóbbak leszünk az egyenesnél. 

Azt mondják, ha elérkezik az ember a tagadás fázisába, akkor az már a kezdete valaminek. Hol az elengedésnek, hol a maradásnak, hol a megbocsájtásnak, hol a békének, hol a háborúnak. Minden útnak egy lesz a vége: lelkibéke. (a lelkibéke kapcsán, a Kaukázus: Tartós Béke jut eszembe. Pedig mi nem vagyunk tartósak. Békések se). Viszont előtte, a lelkibéke megtalálása előtt, több tucat pályán kell átverekednie magát az embernek, és nem mindegyik pozitív töltetű sőt, van, hogy nagyon nem az, hogy nem látod az alagút végén a fényt, hogy nem látod a mosolyokat az emberek arcán, hogy nem tudsz bízni és hinni se magadban, hogy a pozitívság csupán egy szó lesz önmagad számára, a gyakorlatban pedig képtelen vagy használni. Meg kell tanulni, hogy amilyen belül vagy, az uralkodik, az vetül ki kívülre is: ha belül nincs kedved őszintén nevetni, akkor nem is fogsz őszintén, csupán felveszel egy álarcot, ami a végére elkopik, te pedig ott maradsz a sétálóutcán teljesen kiégve. 

Azt hiszik, a kiégés rossz, s volt idő, mikor bedőltem ennek a címkének. Hogy rossz az emberlánya, ha üresnek érzi magát, ha a kiégett jelző negatív, ha túlságosan megérintenek dolgok, fogalmak, emberek, akkor gyenge vagy és miegymás. Pedig pont ez adja ki a személyiségünket. Vannak személyek, akik arra születtek, hogy mások: s a legfontosabb leckéjük az, hogy ne féljenek önmaguk lenni minden körülmény között. 

Hazudtam. Hazudtam neked, és magamnak is. Először azt, hogy nem érdekel téged, hol vagyok és kivel. Másodszor azt, hogy kitagadnál, ha rájönnél hol voltam és kivel. Ahogy tetted azon a héten. Azt mondtad, elveszem a barátaidat, én pedig beleestem egy sokrétegű csapdába. Nem érted milyen az, mikor a szíved kettészakad, mert legszívesebben mind a két helyen, mind a két személlyel lennél egyszerre, de nem lehet, mert az egyik szerint éppen elrabolom tőle X-et. Megrémültem a tudattól, hogy tényleg azt teszem. Hazudtam magamnak, hogy te ismersz a legjobban. Hogy úgyis érteni fogsz mit miért teszek, ha a telefon mögött, kócosan, kora reggel várva a buszt, ami elhozott egy új jelenlétből, amit képtelen voltam hová tenni, nem mondom ki a valóságot. 

Hazudtál, hogy nem lesz fontos. Egyből beleugrottál, úgy élve, hogy úgysincs vesztenivalód, és így a jövőben sem lesz. Először az embert nézed, én először a lelket, amibe beleszeretek, ami miatt a legjobbat látom az emberekben, ami miatt nehezebben mondok le bárkiért. Ha szerelmes vagy, nem barátkozol. Nekem szükségem van a szellemi képre, hogy utána minden működjön. Így szeretem magamat, ahogy valójában az elején te is. 

Hazudtam neked, és magamnak is. A hazugság fegyverét tartottad felém, vissza pedig a bizonytalanságot rántottam elő, így voltunk mi közel három és félévig. Nem hittünk, hibáztattál, hibáztattam, démonokkal küzdöttem, magaddal küzdöttél, hogy aztán rózsaszínbe mártogasd magad. Szerinted az igaz barátság fehér, szerintem koszosabb egy párkapcsolatnál is: két lélek száll egybe, angyali szárnyak nélkül, teli bőröndöket cipelve. Ha el is menekülünk, visszatalálunk: vándormadarak vagyunk. Hazudtál, hogy nincs szükséged biztonságra, csak nekem. Igazából sokkal jobban szükséged van a talajra, mint nekem. 

Hazudtam neked, és magamnak is, hogy mindennel szembe kell menni, s meg fogja érni a végén. Hogy a taxival átutazva a fél várost egy barátságot, megéri, de értünk sosem lesz ilyen. Önként vettelek rá, tiszta szívből, most van valaki melletted, aki miattunk tenné meg? 

Hazudtam neked, és magamnak is. Már nem bánom. Kellett, hogy most itt legyek. Hogy ott legyél. Tudod, a feltétlen szeretet az, amitől olyan érzés lesz, mint tegnap, mikor magától ölelt át. Vagy lejönnek random, engem is meglepve. Veled nem is telefonáltam, messengeren meg főleg nem, kicsit mindig én voltam a szégyenfoltod, pedig csak szeretni vágytam. Félrelöktél, félrelöktelek, a sorrend már nem is számít, megengedtük egymásnak a félrelökést. Megengedtük egymásnak a hazugságokat, hogy másokkal borozzunk hajnalig, a hajnalig tartó beszélgetések árnyalatait, a másoknak való segítségnyújtást, másoknak legyünk magunk. 

Hazugság körívének a szélei voltunk egymásnak. Nincsenek határaim, ezért van neked rengeteg. 

Hazudtam neked, és magamnak is. Ő az őszinteség szobra, te sosem lehettél volna az, s veled együtt én sem: együtt nem. Kizártuk egymást, hogy másokat beengedjünk. Istentől kaptuk magunk mellé. Vigyázz magadra.