Beküldve:

Döntöttél, és? Attól még lesznek útlezárások, lépj bele.

Szerettem. Tényleg szeretem. Csak ehhez rengeteg lejtőn kellett lecsúszni, és még több hegyen felmászni, hogy tudatosan kész legyek erre az érzelemre. Szerettem. Múltidővel, s tudjátok, egyetlen egy kifejezés elég lenne ahhoz, hogy újra jelenidő lehessen. Lehet ez a baj. Hogy a szív kattogó zaját az ember elnyomja, a jó érzésért cserébe.

Szerettem és szeretem. Amilyen jól esik kimondani, pont annyira ijesztő is. Nagyon sok szempontból ijesztő, hiszen, ha jobban belegondolunk, két külön világ vagyunk. Például mikor ülsz a buszon, melletted két srác, akik a szavak jelentéséről beszélgetnek, hogy egy-egy szó mit jelent pontosan és mi is a két jelentés különbsége, akkor arra gondolsz, hogy ezt szereted. Ezeket a nem megjátszott, hanem magától jövő intelligensen szórakoztató csevegéseket, amik visznek is valamerre. Azt szereted, mikor nem felszínesen folyik a diskurzus, hanem lényege is van. Amikor nem kell magyarázatokat adnod önmagad viselkedésére, vagy az érzelmeid jelenlegi állapotára, mert a másik, aki szemben ül veled, az pontosan érti, hogy miről van szó. Vagy legalábbis nem idegen a számára. Nem furának lát, hanem normálisnak, még ha kicsit sem vagy az. Érti, hogy mit mondasz, és nem szeretné megkérdőjelezni a saját gondolataidat az ő gondolatai tükrében. Nem szeretné elhitetni veled, hogy ez, ami történik, az nem normális, sőt, a legbalgább dolog a Földön, és azonnal szálljál ki belőle. Nem szeretne elhitetni semmit sem, és közben nem néz rád úgy, mintha egy másik bolygóról jöttél volna. Te pedig nem érzed úgy, hogy lehet, hogy tényleg egy másik bolygóról érkeztél ide. És ilyenkor, mikor ezeket a valamiről szóló beszélgetéseket hallod, rájössz arra, hogy pontosan ebben vagy benne, csupán hagynod kéne, hogy szárnyaljon. Mint egy Frenák Pál előadás: nincsen beleszólásod abba, amit látsz. Nem is tudnál, hiszen kívül rekedsz a képzelet és a valóság talaján, mégis a legbelső szobában ülsz egy pohár borral a kezedben s csak ámulsz, hogy tejóég, mennyire szeretem.

Szerettem. Éppen ezért, muszáj most kicsit magamra ripakodnom, ha véletlen nem múltidőben használnám ezt a kifejezést. A múltidő az olyan, mint egy jó erős határhúzás. Valami olyasmi üzenet tőlem a másik felé, hogy nem sétálok sehová, itt maradok ezen az úton, de távolságot tartok tőled. Érzelmileg elhatárolódás, aminek, ha a végéig eljutok, ember legyél a talpadon, hogy visszafordítsd magadat a szívembe, de ha ezt szeretnéd, akkor legyen. Áldásom rá. Az ilyen múltidő használat nem mindig az igazságon alapszik, hanem a muszájon: mikor túl közel engedted a másikat magadhoz, hogy önmagadat kicsit lehagyd. Mikor úgy érzed versenyt futsz magaddal, önmagad nélkül. A szeretlek néha pont attól válik valósággá, hogy beiktatod a múltidőre mutató “t” betűt. Visszapróbálod szerezni a gyeplőt, hogy rájöjj, mégis mennyi mindent jelent. 

Ismerős? Ha egy bizonyos ponton túl már nem tudsz mit csinálni, akkor felhúzod a védőfalat, hogy legalább megvéd saját magadat a további ütésektől. Nem magadtól nyomsz „megállj” gombot, szükséges hozzá valami külső erő, például a lelked és a tested úgy kezd el sztrájkolni, hogy az egészségedet leviszi a béka segge alá. A hatodik pofon után talán felfogod, hogyha nem szeretnéd magadat puszta kézzel megölni, akkor lassítanod kell. Hogy kezdesz túl sokat akarni, és ezzel együtt lehet, hogy teljesen valótlant elvárni a másik személytől.

Attól még, hogy sóhajtasz egyet, majd azt mondod magadban egy adott szituáció után, hogy tudod mit? legyen. csináljuk. lesz, ami lesz, attól még nem indul be a gépezet. Lehet, hogy a másik tette meg az első lépést, amire jól reagálva előre léptél mellé, de attól még, mert végre beadtad a derekad, vagyis eldöntöttél valamit, attól még nem lesz minden sima ügy. Attól még úgyszintén lesznek útlezárások, vakolatesések, falfestések, és újra építkezések is a rombolás után. Nem lesz minden tökéletes csak azért, mert eldöntöttél valamit, hogy ezek után így lesz és kész. A másik személynek épp annyi beleszólása van a dolgok további folytatásába, sőt, a démonjainak meg pláne, mint neked. A félelem nem fog egy csapásra eltűnni, sőt, van, hogy inkább felerősödik. Hiszen, ha valamit nem mertél megtenni, aztán valahogy mégis megteszed, majd látod magad előtt, hogy amitől eddig tartottál, az most hirtelen valóságos lesz, akkor csak mégjobban megrettensz és hátra ugrasz húszat. Ez ilyen. Nem lehet elvárni mindent azonnal, bármennyire is szeretnéd. Bármennyire is kíváncsian várod a folytatást.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak rajtunk múlnak a dolgok. Hajlamosak vagyunk Istent játszani, vagy azt hinni, hogy nap lettünk, és minden körülöttünk forog. Így persze, hogy beleőrülünk abba, ha valamit nem tudunk irányítani, ha valami rajtunk kívül esik. Nem tudjuk kézben tartani a másik reakcióit és viselkedéseit, ha valami olyasmi történik, ami nem épp pozitív, közben pedig önmagunkkal is törődnünk szükséges ahhoz, hogy a másikkal türelmesek maradjunk.  Mert ez ilyen, a showbiznisz már csak ilyen.

Már hallottam párszor egy-egy lelki-beszélgetés folyamán, hogy szeretlek, de magamat jobban, és én ezzel sosem értettem egyet. Sosem szerettem magamat jobban a másiknál, akit tényleg valódin és vérlüktetésszerűen. Szerintem, ha valakit valóságosan, a testünkből és lelkünkből szeretjük, akkor szeretjük és pont: nincs helye annak, hogy saját magunk maradjunk az első helyen a másik helyett. Ilyen az én egyensúlyom. Aztán a sors tanított egy olyat, és valójában még mindig tanít, hogy hinni szükséges magamban, másban, egymásban, a világban ahhoz, hogy az élet működőképes legyen és ne forduljon el az első saroknál jobbra, hogy soha többet ne lássam. Már azt kérdezem a bizalom helyett, hogy hiszel-e bennem, és meg sem lepődtem igazán, hogy a másik nem lepődött meg. Hiszel abban a személyben, aki ott áll melletted? Hiszel a jövőtökben, nein, hanem hiszel a jelenetekben?

Attól még, hogy eldöntesz valamit, hogy lehajtott fejjel, azt mondod, legyen, még nem lesz legyen is. Akkor is, ha úgy érzed, te mondtad ki ezt másodiknak, és előtted járnak már sokkal; nincs így. Csak tudod, ha eldöntesz valamit, tartanod kell hozzá magad. És ez a legnehezebb: kitartónak lenni akkor, amikor minden ellened üvölt. Van, amikor csak te érzed jól a dolgokat. Higgy magadban. A legelső szabály. Ha nem hiszel valamiben, akkor ott pont van, nincs mese; ha valamiben nem hiszel, akkor az nem is létezik. 

Beküldve:

Ha sürgetsz, akkor tanulj meg búcsút is mondani

Egy mély hullámvölgy után veszélyes dolog odatérni vissza, ahonnan anno eljöttél. Vagy talán elmenekültél saját magad miatt. De a sors nem a könnyebb és egyszerűbb megoldásokat kínálja feléd, hanem azt szeretné minden egyes alkalommal, hogy tanulj meg küzdeni. Magadért. Nem másért, hanem csak és kizárólag magadért próbálj meg nemet mondani néhanap. Hogy tud, számodra mi a helyes. Hogy igenis tanuld meg azt választani és úgy, ami épít téged és nem tönkretesz. Hajlamosak vagyunk arra, hogy olyan szituációkban maradjunk, olyan személyek bűvkörében, akik károsak ránk. S valamilyen szinten persze, mi sem vagyunk teljesen jó hatással rájuk, hiszen minden oda-vissza működik, tükrök vagyunk egymásnak, de lényegében hajlamosak vagyunk levedleni az önző énünket a szeretet nevében. Pedig, ha jobban belegondolunk, ez a tettünk, hogy csak azért maradunk valaki mellett, mert szeretjük, miközben belül érezzük, hogy valami nem oké, a leggázzabb választás. Nem csak a másik miatt, hanem magunk miatt is, s azt hisszük önzetlenség, de valójában a legnagyobb önzés a világon. Hogy miért? Gondolj csak bele. Ha mi érezzük, hogy nem oké valami, és mégsem teszünk ellene semmit, akkor a másik személy is ugyanúgy érzi, és ő is pont ugyanolyan kétségek között tengődik, mint mi. S ezzel a viselkedéssel kötjük a ketrechez a másikat, magunkkal egyetemben, elvéve a szabadságát meg azt, hogy talán mással megtapasztalhatná a feltétlen boldogságot mindenféle probléma nélkül. Arról nem is beszélve, ha minden üres bennünk és napról-napra a fejünk felett érezzük a hullámokat, mégsem engedjük el a másikat, mert hiszen azért szeretjük, az valójában nem a szeretés miatt történik, hanem azért, mert tudat alatt félünk elveszíteni azt, amiben eddig élünk. Rettegünk hirtelen belegondolni, hogy egyedül maradunk. Rettegünk a változástól, és ilyenkor hajlamosak vagyunk a megszokott rosszban maradni, s azzal indokoljuk, hogy nem is olyan rossz, végül is. Önmagunkat remekül be tudjuk csapni. 

Na de vége van egy kapcsolatnak, akár a régi éneddel is. Felépíted magad a gödörből. Nagy nehezen, hatalmas sóhajokkal, viharvert könnyekkel, újradefiniálva önmagadat, hogy visszatalálj a valódi énedhez, viszont egy pillanatot se tagadj le vagy ne szégyelld azt a lányt, aki egy adott időszakban voltál. Mert az is te voltál. Elfogadod. Béke van. Emberek jönnek az életedbe, új kalandok, új szokások, rengeteg móka és kacagás, kapcsolatok, érzések tisztulnak. Úgy érzed, minden a helyére került a végére, s az az igazság, hogy a helyére is került, mert te, saját magad a megfelelő helyedre kerültél az életben. 

Majd az élet úgy hozza, hogy visszavezet téged oda, ahonnan a mélypontodon, az összezuhanásod alkalmával és miatt, eljöttél. Ahol kölcsönösen kidobáltátok egymást a szemetesbe. Talán, hogy meg legyen mutatva, hogy amit erősnek és fontosnak hittél, az akkor lesz erősebb és fontosabb, ha túlélünk egy életfolyamat-szakadást. Nem mindig térnek vissza egy komoly összeröffenés, eltávolodás után az emberek, s te sem kerülsz vissza mindenki életébe, bár megmondva az igazat, a lezárások után nem is mindig szeretnél. Tehát, ha valahová visszavezet az élet, akkor azt értékelni kell. Azt imába szükséges foglalni, és úgy vigyázni rá, mint saját magadra, mert már tisztában vagy vele, hogy elég egy rosszul kitöltött másodperc az üres pohárba, s elveszíted. Vagy elég félmásodperc, és a földön fetrenghetsz teljesen összezuhanva a megőrüléstől. 

Mikor elkezdtünk újra visszatalálni egymás életébe, egyből azt küldték, mint valami belső üzenetként a gondolataim, hogy ez az egész olyan, mint a tékozló fiú esete a Bibliából. Pedig azt a történetet nagyon régen hallottam, és egyszerűen csak ott villogott a fejemben, ahogy minden második helyen szembejött velem, mint valami jelzés, hogy igen, ez a helyzet. Hogy nem hiába kerültünk vissza egymáshoz. Hogy nem hiába akkor és ott jött el az a pillanat, hogy újra. Közben pedig éreztem, hogy most minden olyan jó, ahogy van, és hagynom kell a fuvallatot áramlani előre, nem megállítani. Akkor nem volt bennem már háború, vihar, és óriási mély gödör, csak béke és szeretet és önazonos szabadság. Így mindig könnyebb egymáshoz csatlakozni, nem igaz? Amikor minden jó. Az a nehéz, hogy akkor is ott legyél, amikor az egész el van cseszve, amikor az ég sötét, és a Föld is fekete. De ezt az állapotot mindenki akkor érti meg, mikor ő is átesik rajta. 

Ahogy a ragaszkodást, a feltétlen nélküliséget, a törődést, és a jófajta kötöttséget is csak akkor értik meg az emberek, amikor éppen készen állnak rá. Nem sürgetheted a másikat csak azért, mert neked éppen természetes az adott következő lépés vagy érzelem. Arra sem kérheted a másikat, hogy fogja a kezed, mikor az útszélén hánysz kifordulva saját magadtól. Képletesen értve. Mert nem várhatod el, hogy ott legyenek veled a rosszban is, amikor a másik még nem érti azt a fajta rosszat. Mindenki máskor járja be az adott útszakaszokat, mindenki máskor kapja meg az élettől azokat a bizonyos feladatokat. A sürgetés a legrövidebb út a viszláthoz. 

A legnehezebb út a várakozás, persze. Amikor elkezdesz valamit várni. Amikor azt szeretnéd, hogy a másik is utolérjen téged, és lehet, hogy csak egy sarokkal vagytok lemaradva egymástól, de az a sarok éppen felér számodra négyszázhúszezer méterrel is, és közben vagy harmincmilliószor akartad feladni, hogy te ezt többet már nem csinálod. Nem csinálod a maradást. Aztán mégis maradsz. Újra és újra. Elveszel a jó pillanatokban, újra és újra összerakod saját magadat, de amivel igazán törődni kéne azzal nem törődsz. Várakozó üzemmódban vagy, ami néha felbukkan, hogy hatalmas pofont keverjen le neked, amiből pár nappal később újra felállsz. Jó ez neked? Jó ez a másiknak? Nem hiszem. 

Pofozgathatod magad, hogy te vagy a bolond. Elmehetsz a legaljára is a gödörnek a másik személy miatt, vagyis ez egy nagyon jó magyarázatnak tűnik, csak nem lesz igaz. Legalábbis csak félig. Ahogy rettegünk közel engedni valakit a szívünkhöz, úgy attól is félünk, hogy az adott személyt elengedjük a szívünkből. 

Nem sürgetheted azt, ami neked már természetes. Várhatsz türelemmel és szeretettel és hittel, hogy utolér lassan, és egy helyen lesztek. Hogy majd újra megérti, min mész át. És te is megérted, hol szakadt el egy kicsit a köztes híd. De nem várhatsz örökre a szépre a rossz nélkül, és a rosszban a jót lesve: hogy egyszer talán béke lesz. Meg kell tanulnod, hogy van, hogy néha el kell engedned, bármennyire is fáj, mert a kisebb és nagyobb szünet jó hatással van a kapcsolatokra. Akkor is, ha örökre pontot tesz a végére, és akkor is, ha utána újra egymás életébe sodor titeket az élet vissza. Az első azért jó, mert új dolgok jönnek a helyére úgy, hogy egy összeszedett énképet raktál és ismertél meg önmagadról, a másik pedig azért jó, mert ha egyszer egy szakadást túléltetek, akkor biztosan tudhatod, hogy erősek vagytok együtt.

Tudni kell levegőt venni, helyesen levegőt venni egy kapcsolatban. Meg kell tanulni, hogy a kötöttség nem negatív, hogy nem csak negatív, és, hogy rajtunk áll, hogy pozitív töltetű legyen ez a szó: a valódi kötöttség benne rejlik a szabadságban. De ehhez egy kicsit mindenkinek meg kell ismernie a saját magában megbúvó tékozló fiúját. 

 

napi kérdések: 

Szereted. Csak ez a szeretet mennyire önzetlen? Mikor van szélcsend, háború, puskacső, ölelés? Ki és mi a kérdőjel, a pont és a vessző a kapcsolatodban? Mikor van kettőspont? Mit érzel, amikor minden jó? Mikor voltál utoljára felhőtlenül boldog? Mi vetett végett ennek a boldogságodnak? Ki és mi vagy te a kapcsolatodban? Ki és mi a párod a mostani kapcsolatodban? Szabadok vagytok? 

Beküldve:

Az érzelmi megcsalás az (új) láthatatlan zsinór a horgászbot végén

Miért van az, hogy az előző kapcsolatból a rosszat megjegyezzük, a jót pedig könnyen elfelejtjük? Miért van az, hogyha baj van az újjal, azonnal a régivel példálózunk? A negatív érzések tényleg ennyire egyszerűen kiütik a pozitívat? Elég egy rossz szó az újnak, és helloviszlát, ha már túl sokat szenvedtünk az exnél? Miért állítjuk párhuzamba az embereket az életünkbe, akár tudat alatt is? Miért akarjuk megmagyarázni a tetteinket? Miért szeretünk nehezebben több csalódás után, miközben valójában vágyunk valakire? S kit keresünk: az exből azt, amiről tudjuk, hogy jó az nekünk, vagy egy teljesen random, totálisan ellentétes srácot? Lázadunk a szakítás után, menekülünk, vagy hagyjuk magunkat élni? És melyik a jó stratégia? Mikor vagyunk jól? (1)

Versenyt futunk az idővel, önmagunkkal, a másik nemmel egészen addig, amíg meg nem állapodunk a középvonalon: na de hol van az a középvonal? Amikor már gyerek van, gyűrű az ujjunkon, a házassági papírok a fiókban? A házasság csupán csak egy papír, érzelmileg a mai világban már nem is erősebb egy szimpla élettársi viszonynál. Lehet, hogy itt kezdődik a baj forrása: nincs mértéke már a papírnak, a szónak, az ígéretnek. 

Nagyon sokan vannak olyanok, és hallom is a történeteket, hogy egy hímnek barátnője van, mondja is, mégis a harmadik lánynak csapja a szelet messengeren, élőben pedig a szexre játszik. Közben pedig azt mondja, hogy ott a barátnője, és mennyire szereti és milyen boldog vele: de valójában boldogok vagyunk attól még, mert kimondjuk? Nem. Ál-boldogság csak, mert belül azt érezzük, hogy azt kell éreznünk, hogy boldogok vagyunk, hiszen mindenünk megvan: egy támogató fél az oldalunkon, aki bármilyen hülyeséget is teszünk, feltétlen nélkül szeret minket. Csupán ez nem kapcsolat, és nem szerelem, hanem önmagunk-, és a párunk becsapása. S míg mi egy álarcot húztunk magunkra, addig a párunkkal szemben ez a viselkedés az önzőség netovábbja, mert ő tényleg szeret minket, mert ő tényleg velünk képzeli el a jövőjét, mert ő tényleg elhiszi nekünk, hogy ő a minden. Vagy lehet azt mondani a fiúknak, hogy ő csak egy lánybarát, s az még rendben is van, mert hiszek abban, hogy a srácoknak is kell lányokkal beszélgetniük a párjukon kívül, különben becsavarodnának, DE. Nem mindegy hogy az a beszélgetés milyen. Hogy mik zajlanak benne. Hogy mennyire titkolja a hímnemű egyed a párja előtt az üzenetváltásokat. Hogy hányszor marad az asztalon magában a telefon, mert nincs titkolnia valója a tulajának, vagy már-már a kézhez van ragadva a telefon? Hogy milyen érzelmek és gondolatok futnak a fejekben. Hogy mennyire mennek bele a mélyebb témákba, s közben a barátnővel lehet már csak a szex marad, mint közös, mert a lelket megérti más. A szex testi megcsalás, viszont a messengerben történő levelezés már érzelmileg megcsalás, ami szerintem sokkal rosszabb a testinél. 

Viszont azt ki kell kötni, hogy én azon az állásponton állok, ahol szerintem a féltékenység tökre felesleges, mert ha valaki akar, akkor úgyis megcsalja a másik embert. Lehet minimálszinten féltékenykedni, viccelődve, de a korlátok közé szorítást kéne már elfelejtünk nekünk nőknek, mert tudjátok, ahol szabadság van, ott lesz az otthon. 

De visszatérve, ez nálunk is megvan, nőknél, semmilyen félreértés ne essen. Hamarabb elér az ember egy érzelmi megcsaláshoz, mint egy testihez, és talán észre sem veszi, hogy azt csinálta. Hamarabb létrejön két lélek között egy szikra annál, hogy szexi vonzalom alakuljon ki. Persze, többnyire a testi vonzalom az első, és fúj meg minden, de gondoljunk csak bele melyik a rosszabb: amikor a párunkat hosszútávon, érzelmi vonalon viszik el tőlünk egyre messzebbre, hogy már csak testileg van jelen mellettünk, VAGY az a rosszabb, hogy egyszer, kétszer, háromszor megtörténik a szex és helloszevasz? Nem, egyik sem jó és normális, de melyik a rosszabb? Számomra mindenképpen az, mikor már nincs lélek, szív, csak egy test meg egy megszokás a tudattal, hogy járunk egymás mellett a párommal, a barátommal, a kapcsolatommal, ki hogyan nevezi magukat. Ehhez természetesen egy harmadik fél sem kell, elég az érzelmek kihűlése, a megszokás rutinná válása, a kihűlt szenvedély, a szerelem puszta barátsággá változása, mert milyen érdekes, ugye? A szerelemből lehet barátság, de a barátságból csak nagyon nagy ritkán sikerül egy tök jól működő szerelem. S akiknek olyan történetük van, hogy barátsággal kezdték, most meg már három gyerekük van és még mindig dúl a love, legszívesebben szobrot állítanánk nekik és hallgatnánk őket az idők végezetéig, hogy vajon hogyan csinálták. 

Az érzelmi síkon elvevés nem rövidtávú, az elején olyan mindenki számára, mint egy láthatatlan zsinór. S mi hajlamosak vagyunk attól félni, amit kézzel-foghatóan látunk, nem attól, ami az orrunk előtt van és mégsem vesszük észre. Néha belecsöppenünk abba, hogy a párunk a test, egy másik fél pedig az érzelmi világunk, akivel mindent és mindenkit ki lehet beszélni: Két emberbe tesszük azt, ami jobb esetbe egy embernek kéne jelentenie. 

Viszont mi van akkor, ha az exünkhöz térünk vissza folyton-folyvást, pedig a baloldalunkon már egy másik nővel vagyunk kapcsolatban? Akkor kit csalunk meg kivel? A múltat a jelennel, vagy a jelent a múlttal? Esetleg a szakítás utáni elszánt és újraösszerakott énünket azzal, hogy mégsem sikerült túl lennünk a volt barátnőn? Hazugság-piramis. S ha nem sikerült túl lennünk az exen, és folyamatosan visszatérünk hozzá, hogy írásban kommunikáljunk vele, akkor az azt jelenti, hogy még nem zártuk le, hogy még nem vagyunk túl, hogy csak belemenekültünk egy új kapcsolatba, amitől a megváltást várjuk. A magunk megváltását. Ez sem szerelem, nem is kapcsolat, csak a saját magunk önzősége. 

Mi van akkor, ha lázadunk szakítás után? Éjszakáról-éjszakára, kalandokból-kalandokba, bulikból-társaságokba, élményekből-élményekbe, egy hatalmas nagy hedonizmusi bonbon leszünk, de marad bennünk bármiféle tartalom is? 

Mi van akkor, ha az érzelmi megcsalás szakításba torkollik, aztán pár héttel később ott állunk a fejünket fogva, hogy mégis mi az Istent csináltunk. És nem foghatjuk Istenre, nem foghatjuk senkire, az exre sem, a szeretőre sem, csak és kizárólag magunkra: de közben meg mit bánunk? Hogy belementünk valamibe, ahol jól éreztük magunkat? Ahol érzelmet éreztünk, vagy egyszerűen csak megértést és nyugalmat? Ezek szerint az ex előbb-utóbb ex lett volna. A lelkünk menekülőre fogja, ahol nem érzi jól magát: rajtunk áll a dolog, hogy hogyan jövünk ki egy helyzetből. 

 

napi kérdések: 
Milyen a mostani kapcsolatod egytől-tízig? 
Milyen volt az exed? Mit nem szerettél benne? És mi az, amit igen, viszont a jelenlegi srácból az pont hiányzik? 
Min veszekedtetek utoljára a pároddal, és visszagondolva mennyire érte meg? 
Hogyan beszélgetsz messengerren a többiekkel, van olyan ellenkező nem, és aki nem a legjobb barátod, akinek többet elmondasz, mint a párodnak? Miért van ez így? 
Könnyen bízol? 
Könnyen esel szerelembe? 
Mikor voltál utoljára féltékeny? 
Bízol magadban? 

 

Beküldve:

A magunk által kreált művekben kell megtalálnunk önmagunkat

Feladni magad másért az olyan, mint mikor vágysz egy autóra, de az autókereskedésnél valami teljesen másikat sóznak rád, te pedig elhiszed, hogy első látásra szerelem. Azzal is magyarázod, hogy a vágyak csak vágyak, nem állandóak, így felülírhatóan hamar elmúlnak vagy éppenséggel megváltoznak. Mindenre van magyarázat. Hogy például miért maradsz olyan kapcsolatban, ami már nem elégít ki. Amiben már önmagad sem vagy, csupán egy rosszul hamisított példány, amit fordított tükör mellett alkottak meg. Mert folyamatosan alkotnak téged, ahogy te is alkotod a többieket: és ezekben az önmagunk által kreált művekben kell megtalálnunk saját-, és mások önazonosságát is. A telefonok némelyike már felismeri a tulajdonost az ujjlenyomatáról, akkor mi hogy-hogy nem vagyunk képesek felismerni, elfogadni a valódi énünket? 

Az ember egész életében játszik, így vagy úgy. Nem szerepeket, nem álarcokat húzunk fel, vagyis persze, egy bizonyos időszakaszban mindannyian átesünk a felvett álarcok s maszkok bálján, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint akik vagyunk: kísérletezünk és ismerkedünk önmagunkkal, barátkozunk is vele, hogy aztán az álarc egy szempillantás alatt, – jobb esetben -, lekerülhessen a földre. Ha nagyon szerelembe habarodunk valakivel, akkor van, hogy újra előtör bennünk a megfelelési kényszer, hogy rózsaszínbe látjuk őt, hogy rózsaszínbe lásson minket, s akarva-akaratlanul is köréépítjük az életünket. Nem egészen tudatosan sőt, még ösztönnek sem mondhatnám, egész egyszerűen valami automatikus zsigeri reakció, ami csak félig érkezik a belsőnk ösztönlényéből. A nőkből előbb-utóbb háziasszonyok lesznek, a férfiakból pedig családkereső, törekedve arra, hogy képes legyen a megfelelő anyagi hátteret biztosítani szíve-hölgyének. Természetesen, ha nem a nő keres többet, mert az előbb-utóbb a hímneműnél bizony erős önbizalom-visszaesést fog mutatni, hiúság kérdést csinálva az egészből. És azt hiszem, ezzel semmi baj sincsen, amíg tudnak kommunikálni. Amíg nem valami monoton mókuskerék lesz a közepére pár hónap elteltével olyan gondolatokkal, hogy jó rendben van, Mi vagyunk, egy pár vagyunk, szeretlek, megszokott, beleszoktunk. A beleszokás a vészcsengő. Amikor már rutinból tesszük a dolgainkat, s amikor néhanap azt vesszük észre magunkon, hogy közben nem érzünk semmit. Vagy ugyanazt érezzük állandóan. 

Feladni magunkat másért, a legnagyobb stagnálás. Stagnálunk, elengedve a saját kezünket is, mert elhittük, hogy a másik jobb, mint mi: hogy tanít valamire, hogy nem hiába csöppent az életünkbe, és nem hiába csöppentünk egymás életébe, és amúgy is, nem választhatjuk önmagunkat azért, mert nekünk valami rossz, ráadásul úgy érezzük, – és ez a legfőbb magyarázat -, képtelenek lennénk otthagyni azt, akit szeretünk. Aztán, mikor a másiknak sikerül, a legnagyobb dühöt ez ébreszti fel bennünk: neki nem voltunk elegek önmaga feladásához azért, hogy végre egyszer ne magát, hanem mondjuk minket válasszon. Önutálat kezdődik, s az engem nem lehet szeretni klasszikus mantra. Mókás dolog, hogy míg bennünk ez a mantra szól, míg bennünk önmagunkkal harcolunk, addig az Univerzum a másik oldalt próbálja erélyesen, mégis türelmesen megmutatni: hogy nem a mi hibánk, hogy igen is szerethetőek vagyunk, hogy szeretnek minket, hogy egyszerűen van, mikor nem minket választanak, hanem saját magukat, de ez nem baj, az útnak folytatódnia kell, nekünk meg megmaradni nyíltszívűnek, hogy rengeteg emberrel kapcsolatot létesítsünk így vagy úgy. Mert szükségünk van a negatív történésekre is ahhoz, hogy a pozitívat értékelni tudjuk: át kell esnünk elfogadva a rosszon, hogy a jót megérdemeljük. A legnagyobb kliséket mi teremtjük meg, mi hagyjuk életben őket. 

Ha feladjuk önmagunk képét a másik emberért, akkor a végén az adott illető is megutál minket, nem csak mi magunkat. Túl nagy terhet tettünk rá, amire talán se felkészülve nem volt, se pedig kapacitása arra, hogy ő legyen az, akiért mindent megtennénk. Mi pedig hibáztatjuk, mert nem szeretett minket önmagánál jobban ahhoz, hogy bevállalja ő is azt, hogy magunk helyett a másikat válassza. A (feltétlen nélküli) szeretet így válik gyűlöletté, haraggá, majd egy semleges, üres térré, amiben többé már semmiféle érzelem nem lesz megtalálható. 

Öntudatlanul adjuk fel magunkat, kiesünk önmagunkból, az önazonosság valami ferde, torzított puzzle-képekből fog összeállni, a vége pedig elkerülhetetlen idegösszeomláshoz vezet. Összeomlunk a másik kontrolljaitól, elvárásaitól, kérdéseitől, szabályaitól, s leginkább az addig nagy adagokban kapott dózistól, ami miatt érzelmileg függni kezdtünk tőle, és amit váratlanul egyre jobban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül von meg tőlünk. Összeomlunk önmagunk felé tanúsított hazugságunk súlyától: mert hazudunk azzal, hogy olyanná váltunk, akik nem mi vagyunk, és hagytuk, hogy megtörténjen sőt, szerettük is. Beleszoktunk. Az összeomlás nem gyengeség, nem is erőtől duzzadó énkép, hanem sima mezei, megmagyarázhatatlan lélek-besokkolás. A lélek, azt hiszem, így jelez nekünk, hogy gáz van, meg kell állnunk, mert innen tovább már csak fulladozni fogunk és evickélni a mélytengerben. Nem tudsz nemet mondani, a másiknak kell. S ettől csak még jobban gyűlölöd. Ez már soha többé nem lesz feltétlen nélküli szeretet, talán szeretet lehet egy üveg borral, de az már se nem önfeledtség és se nem mély bizalom, ami valójában sosem volt: a bizalom kizárja az érzelmi-függőséget. Vagy függő vagy, vagy bízol, a kettő együtt azért már túl sok lenne egyszerre. 

Mégis, egy függő őszintébben mutatja ki az érzelmeit a másik felé, mint aki egyszerűen csak bízik. Hogy miért van ez? Talán, mert egy függő nem gondolkodik, nem érez határokat, nem érzi saját magát sem, így nem érzi a magában hordozó veszélyeket. Aki bízik, az tudja, hogy előbb-utóbb lehet, hogy csalódni fog a másik emberben, vagy ő fog bántani, de tisztán és racionálisan látja a hibákat, a veszély-csomópontokat. 

Ha feladjuk magunkat, függünk. Ha tele vagyunk kétségekkel a szeretetben, bízunk. Mardossuk magunkat, kiugrunk az ejtőernyőből, mégsem a függőséget választjuk. Mondjuk nem is lehet: megtalál minket, nincs jogunk dönteni, akarjuk-e. Bízhatunk vagy nem bízhatunk, viszont a függőségnél nincs eldöntendő kérdés. Az életünket kívánja, hogy többek legyünk a végén: sosem beleszoksz, hanem belehalsz. Véredben lüktet az élet. 

 

Napi kérdések: 
Kapcsolat-, vagy érzelemfüggőségre vagy inkább hajlamos? 
Mit tettél utoljára egy személyért, amit magadért nem tettél (volna/még) meg? 
Mikor haragudtál legutoljára magadra, és miért? Találtál már rá megoldást azóta? 
Általában kire tudsz könnyedebben haragudni: másra vagy magadra? 
Az álarcok az én arcomra túl… (fejezd be) 

 

Beküldve:

A boldogságot nem koptathatod el

Bármit meg lehet tenni és bárkihez hozzá lehet menni, de nem mindenki lesz az, aki mellett önazonosnak érezzük magunkat, s akik mellett azok is maradunk bármi is történik. Van idő, mikor csak élsz, mikor azt hiszed, te vagy te, és nagyon nem érdekel a sok lélekbeli összevisszaság, amikor nem az a fontos, hogy magadra találj, hogy minden másodpercben azért bekapcsolva maradjon a tudatos éned, hanem csak és kizárólag az számít, hogy jól érezd magad: s ebbe az én-állapotba nagyon sokan benne is ragadnak. Van idő, mikor azt mondod, mindenbe képes vagy szerelmes lenni, aztán megjelenik a másik fél, és már el sem tudnád képzelni nélküle. Van idő, mikor összeroppansz, és minden felértékelődik. A hasonlóság, a központ mindig te vagy: nem másoknak kell megfelelni sőt, valójában nem is a megfelelés a lényeg, hanem hogy békét lelj. Önmagaddal. Ha megvan a béke, a világ állandóan vigyorogni fog rád. 

Ez olyan, hogy nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy a nagy szavakat elkoptasd. Legyen szó a köszönömről, a szeretlekről, az örökről, vagy a boldogságról. Nem állíthatod össze ezeket a szavakat olyan egymondatos klisékkel, amibe akár az egyszerűség meg a színtisztaság is megjelenik, mert eltűnik a varázsuk. Az a bizonyos plusz, amitől többek, amitől mi magunk is különlegesnek érezzük magunkat tőlük. Ha leírod, kimondod, valósággá válik. Ezt még régen mondtam, volt, hogy nem értették, aztán idővel azt az üzenetet kaptam, hogy most fogták fel ennek a mondatnak a realitását és azt, hogy tényleg így van. Az emberek hajlamosak néhanap ész nélkül, hirtelen felindulásból döntést hozni, s nem érdekli őket abban a szent minutumban, hogy vajon mi lesz majd a következménye. Talán mert Istent játszunk, vagy mert amíg nem érezzük a saját bőrünkön, hogy is áll a helyzetünk az érzelmekkel, a közösen megítélt felismerésekkel, az énközpontúságunkon kívül eső figyelmünkkel, addig nem tudunk igazán türelmesek lenni. Se magunkkal, se mással.  Írhatnám azt a nagyon elhasznált klisés magyarázatot, hogy amíg önmagunkkal nem vagyunk rendbe, addig jöhet bárki, senkiben sem leszünk biztosak, de ezt a lelke mélyén mindenki tudja. 

Az önazonosság hasonlít egy kicsit arra, mikor a modellek azt válaszolják a világ szépe versenyen a “mit szeretnének” kérdésre, hogy világbékét. Valahogy így állunk. S megfigyeltétek már? Valahogy mindig akkor vágyunk a legjobban a békére, mikor vihar tombol bennünk, mikor megfeszülünk, mikor belehalunk, mikor valami új, valami változás előtt állunk s talán túlságosan is nagy fontossága van annak, hogyan is döntünk. Mikor nem látjuk a fehéret a szürkében, mikor nem vesszük észre a csodát az égen. Ha a felhőkre nézek, mindig megnyugszom: mintha ott lenne beleírva a sorsunk, s a felhők alakzatai nem hiába éppen olyanok, mint amilyenek. Üzennek nekünk, csak észre kell vennünk. Ahogy minden egyes dolog üzen nekünk, és nem hiába vagyok éppen ott és akkor, ahol megjelenünk. 

Az önazonosság nem zárja ki a kettős játszmákat, a játszmából született megfelelési kényszert, a hazugságba csomagolt meg nem értéseket s önmagunkban lévő félhomálytságot. Az önazonosság nem zár ki semmit sem, csak nincs szükség hozzá: mindent átélsz, megélsz, engeded magadból a belsőt kitörni, és amit a legjobban szeretek, egy negatív felhang sincs se magadról, se másokról önmagadban, mert annyira nagyon hiszel benne, hogy a szeretet van minden, de tényleg minden mellett, mögött, oldalt, szemközt, mindenhol. Úgy kell élni, hogy soha ne bánd meg. Nem hiszem, hogy aki két másodpercenként, félévenként változtatja az első benyomásait, a véleményét, az olyan fú-de önazonos lehet, mivel nem hozol azonnal, első pillanatra születő véleményt semmiről és senkiről sem. 

A boldogság nem jön olcsón vagy könnyedén, mégha mindig ott ólálkodik mögötted, s amikor benne vagy, olyan egyszerűnek tűnik, hogy nem érted, eddig miért nem pacsiztál le vele. A boldogság csalóka is tud lenni: megmutatja magát, beléd férkőzik, hogy hidd csak el, hogy képes vagy te is rá, aztán váratlanul kifordul a következő utcasarkon. Csalóka és önfejű, ahogy mi emberek is néhanap. Minden összefügg, lehet mondani, hogy ez kamu és nem, de igen. Összefüggnek az egymásra hangolódások, a kimondott szavak, a ki nem mondott kifejezések, a világos tettek, a meg születni akaró kinyilatkozások, a szeretetkifejezések, az ölelések, az elsuttogó érzelmek, a tudatos vagy épp ösztönből jövő reális világképek, az átmulatott hajnalok, az ismerkedések, a nem-ek, a talánokba bújtatott igenek, az összevitatkozások, a mindig nevetésre álló száj, a felcseperedett nemzedékek, a reggeli kávé a cigarettával, a megvilágosodott mámorok, a feltétlen nélküliségek megértése, a szabályok menti élet, a határnélküliség, a szabadságba bújtatott függetlenség. 

A boldogság nem jön olcsón, ahogy a függetlenség magabiztossága sem. Olvastam ma reggel egy mondatot, hogy Jézus a kereszten a szabadságunkért (is) halt meg, tehát mi más lehetnék, ha nem szabad? Nem így volt megfogalmazva, de ez volt a lényege. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy küzdenünk kell magunkért még akkor is, ha néha csak belehuppanunk a könnyedségbe, mert úgy tűnik minden sima és hófehér: belehuppanunk, mert a lelkünk megnyugszik, hogy végre kicsit kipihenheti magát a sok izgalomban és sok szürkeség után. De aztán folytatódik minden elölről, mert erről szól az életünk: kiegyensúlyozottnak lenni akkor is, ha nagyon magasan vagyunk, vagy nagyon lent, vagy épp ha tudtok a kettő között létezni. Én nem tudok, de ez is valami önazonosság felszínén ülő okosság: Elfogadod magad mindenestül. Hibázol kurvasokat, árulsz el embereket és árulnak is el, zuhanórepülésben offolsz, hogy aztán magasra szállj, a lécnek lesz egy nagyvonalúsága és egy alacsonytartása is, nem mindegy, hogy éppen hogy vagy. Függni is fogunk, érzelmi-kábitószerfüggőségbe is belekerülünk nagyon sokszor az életben, de egyszer biztos mindenki, mikor a másik fél magától adja az anyagot, vagyis saját maga lényét, belehabarodsz, aztán gyanútlanul veszi vissza saját magát és nem érted miért. Észre kell venned a miérteket, de azt is, hogy nem kell mindig válaszokat keresni rá. Észre kell venni a hogyanokat, de tudni, hogy ezek miatt nem kell aggódni. Észre kell venni a bizalmat, és azt, hogy a zöldszemű szörny csak akkor bukkan elő, mikor önmagadban nem vagy biztos eléggé ahhoz, hogy a másiknak megfelelsz. Az jelenik meg, amit mások szemében látunk, amit másoktól várunk el, ami másokban zavar minket: ezek mind-mind kivetülések, és hagyni kell a rádöbbenéseket, hogy vigye a folyó, mert a csapot sem hagyod ott magában, hanem elzárod. 

Napi kérdések: 
Mikor függtél utoljára? És mitől? Rájöttél akkor, hogy mibe vagy benne, vagy csak utólag vetted észre, hogy valami nincs rendben? 
Az utolsó szeretlek tényleg szerelem volt, vagy csak érzelmileg ragaszkodtál? 
A boldogságod …. ! (fejezd be) 
Hogy vagy? Csak őszintén. 

Napi feladat: 
Vegyél elő egy papírt és tollat, (vagy a wordöt), és írjál önmagadnak egy levelet. Írd ki magadból, ami éppen foglalkoztat, aki éppen érdekel, amiben éppen benne vagy. A félelmeidet, a háláidat, a kapcsolataid nehézségét, a kapcsolatok örömét. Írd le, hogy szerinted most jelen pillanatban kitől mit kell tanulnod, és hol tartasz eme folyamatban. Írj le mindent. Lélek levél. 
(ha van kedved, el is küldheted nekem, vagy kérhetsz kérdéseket, hogy mikre figyelj. 
e-mail: vargamajaofficial@gmail.com) 

Beküldve:

Az egyesség kanyargós ösvénye

Egyességre jutni önmagaddal olyan, mintha valaki azt mondaná, megnyerte az ötöslottót, de elvesztette. Lehetetlenség. S nem az képtelenség, hogy kitalálsz öt számot, ami passzol a nyeréshez, hanem az, hogy utána önszántadból veszted el. Volt, hogy azt kaptam, nem csinálok semmit szándékosan, minden csak úgy történik, ahogy történnie kell. Voltam gyáva és manipuláló, nárcisztikus és aki nem tudja, hogy mit akar: Annyi mindennek elmondtak már, ahogy annyi mindennek elmondják az embert, mert igen is számít, mi van legbelül a lelkedben éppen. Ami belül vagy, az kívül is meglátszik. Hogy mennyire vagy kiegyensúlyozott, hogy mennyire csillog a szemed minden másodpercben, hogy mennyire vagy nyitott és rámosolygó az emberekre, hogy nem elküldöd az idegeneket, hanem beszélgetsz velük, miközben akár a Deák téren vársz valakire. Az embereknek történetük van: mindegyiknek. Ahogy saját magunknak is. Miért ne lehetne gond nélkül összekapcsolni minket? 

Az vagy kívül, amilyen belül. Van, hogy a rosszabbik éned kerekedik felül, mikor a pokol tüze az összes jéghegyet elsöpörné egy addig ismeretlen kontinensre, van, hogy megválthatnád a világot a kiegyensúlyozott jósággal, és van, mikor a legcsendesebb ürességben éled a mindennapjaidat. Eldöntöd sodródsz, hogy elengeded, hogy hagyod, hogy a sors kezébe adod az életed irányítását, s akkor irányít is, csupán mi vagyunk azok, mi emberek, akik mindig, de mindig meggondoljuk saját magunkat. Talán mert nem akarjuk elhinni, hogy úgyis lehet, ahogy alakul: talán mert nem vagyunk kibékülve annyira a helyzettel, vagy/meg önmagunkkal ahhoz, hogy elhiggyük, a sors nem rosszat akar, hogy attól még, hogy az első pillanatoktól kezdve nem egyenes útra rak le minket, hanem girbegurbás, macskaköves útra, attól még nem azt jelenti, hogy nincs velünk, hogy szar úton vagyunk. Nem. Minél kanyargósabb az út, minél több a kérdőjel, minél több a harc, az a jóféle, annál jobban tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Ha kibírod a poklot, megérdemled a mennyországot. Klisék követnek minket, újra és újra kitisztult és újraalkotott klisék, néha nevetünk, néha sírunk, néha a cigarettafüst kattogó zaja fogja csak fel a nyugtalanságot. A vége mindig a megnyugvás: viszont csak akkor, ha beszállsz a Niagara-vízesésnél a kenuba, és vadul lemész vele. 

A kapcsolatok  hálója egy picit egy profi sakkozó életére hasonlít. Önmagad megismerése meg a NAZA-hoz. Vágyat érzünk a megismerésre, az elengedésre, a szeretetre, a mindent tudásra, a semmit nem tudásra, egymásra, a biztonságra, az egyensúlyra, a lopott percekre, a minőségi időre, a gondolatok szabadságára, a jó dolgokra, de mit teszünk meg ezekért? Hogy a negatívat kisöpörjük az életünkből? És? Megéri? Attól még ott lesznek, hogy nem törődünk velük, és én ezt sosem értettem, hogy hogyan lehet valamivel csak azért nem törődni meg kizárni, mert rossz. A szeretet megélése nem csak a jó és pozitív életérzésben van, hanem igenis magába foglalja az óriási küzdéseket meg feketeséget is. Minél jobban belehalsz, annál fontosabb. Minél jobban lemész, annál magasabban leszel, mikor kijössz belőle. Ha nem engeded meg magadnak az átéléseket, az érzelmek megélését, akkor honnan veszed azt, hogy rögvest megérdemled a jót? Hiszen nem tudsz eléggé szívből jövően hálás lenni a fehérért, ha ellököd magadtól, ha egy fal mögé dugod a feketét. Úgyis megtalál. 

Mindenféle kiakadás után megtalál az egyesség: magaddal kötöd, majd a többiekkel láthatatlanul, mégis érezhetőbben minden másnál. Hogy már nem fogsz azon aggódni mi lehet, hogy már nem cincálod szét önmagadat, hogy miben vagy a legrosszabb, hogy nem csak a pillanatnak élsz vagy az egész jelennek, hanem meg fogod és egybegyúrsz mindent. Hogy a nem akarás, a döntésed súlya a fejedben nem egy és ugyanaz: hogy nem dönthetsz el csak kizárólag te valamit, igen, szükséges ahhoz, hogy rálépjél az útra, el kell határoznod, ki is kell tartanod a cél mellett, hogy ne térítsen el minden apróság és ne bizonytalanítsanak el a másoktól jövő szavak, de nem csak te létezel a fejedben. Se. Nem úgy vannak a dolgok, ahogy te azt nagy kegyesen eldöntöd: hozzájárulsz a mennyországhoz, de nem te hozod létre. 

Ha valaki azt mondja nem hisz, de mégis azt mondja, hogy az ördög sosem alszik, akkor hogy is van ez? Az ördögben hisz? A rosszban hisz, pont abban, ami valójában minden emberben megtalálható? Akkor a másik fél igazságát miért zárja ki? Félig ugyanarról a személyről van szó, aki sosem alszik. (de ez már egy másik történet lesz…) 
napi kérdésnek addig: 
Megfigyelted már? Aki azt mondja nem hisz semmiben és senkiben, az valójában önmagában nincs békében belül? Talán több a szomorúság, a düh, a harag, a kiábrándultság, a fel nem dolgozó traumák, mint másokban. S amint ezektől megszabadul, az ég kitisztul, és magába fogadja a hinniséget: nem, nem Istenről beszélek, az önismeretről is. 

________________________________________________________________________________

Boldog vagy? 

Boldog vagy?, kérdezted, és meglehetősen 
kimérten őszintének tűnt az a pillanat, 
“Megnyugodott. És szabad”, válaszoltam, 
Már másnak mondom el, mit hoz magával a telihold, vagy 
az előző napjai s aztán az utóhatásban mit hagy ránk,
Már mást hallgatok meg, mást ölelek, és más mondja, 
hogy jó hogy vagyok, ahogy mással 
táncolom végig a hajnalt, és más 
mosolyodik rám, ha várás közben egy idegen emberrel elegyedek szóba, s 
már mással fújom a füstöt kíméletlenül néhanap, bár nálad a 
végén leszoktam róla. 
Biztos értenéd, ha elmesélném a legutóbbi telefonhívást, és 
biztos kíváncsian várnád a holdas történeteimet, de hidegen hagyna, talán 
mert ezekben élek. Ahogy belőled már egyre jobban nem. 
Máshová kerültem, tőled messze – 
az én viszlátom a tiédhez képest csak egy alibi az égre tekintve. 

 

Beküldve:

Vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom?

Vajon az érzés erősebb a szellemnél? Vajon mit jelent az, mikor azt érezzük mélyen bennünk, hogy tökéletes egyensúly uralkodik, hogy nem kell más, mert foglaltak vagyunk, és mégis a lehető legnagyobb szabadságban? Mintha a szív jelezne, közben pedig nem tudnánk megmondani biztosan mire és kire utal, csak egyszerűen érezzük a foglalt táblát magunkon. Talán önmagunkkal találtuk meg ennyire az összhangot? Talán egy adott ember jelenléte az életünkben segített minket ahhoz, hogy eggyé váljunk ezzel? 

Ha túlságosan spirituálisak szeretnénk lenni, akkor az utolsó kérdésre egyértelmű nagy igen lenne a felelet. Hiszen az emberek, az összes ember azért talál ránk s mi azért találunk rájuk, hogy tanítsanak, hogy mutassanak valamit a számunkra, és ez fordított helyzetben sincs másképp. De vajon mennyire ragadhatunk ebbe a magyarázatba bele? Vajon meddig egészséges még ez a fajta gondolkodás, s mikor változik át károssá? S mitől érezzük azt belül, olyan tisztán és hirtelen, hogy jó helyen vagyunk? Vajon hallgathatok a megérzésemre, ha az eszem mást suttog? És fordítva hogy áll a helyzet? Vajon a szeretet véget ér? Vajon ha megbízok benned, az azt jelenti, hogy nem aggódom szét a fejem, vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom? Vajon kiléphetünk láthatatlanul olyanból, ami addig körbezárt minket? S lehet ez a kilépés természetileg meghasonult, de hasznos? Vajon melyik a fontosabb: önmagunk boldogsága, vagy a másiké? S a kiegyensúlyozottságunk nem éppen azt jelenti, hogy mindketten boldogok vagyunk? 

Felállunk a dobogóra, ahonnan belátni a félvilágot, viszont saját magunkat néha eltakarja az éppen bekúszó felhőzet. Akkor van, hogy megfordulunk és nem értünk semmit sem, azt mondjuk a végén, hogy most engedjük el, történjen bármi, s akkor el is engedjük, pár órával később pedig a sors jön és helyrerakja az egészet. Amik számítanak, akkor is számítanak, ha pár napos csend áll be, csupán hinnünk kell benne. A türelem meg a hit kiüti az aggódást? Az aggódás tartja életben a szeretetet? A szereteté a kérdések felhatalmazása a fejünkben? Bármit is jelentsen ez a kérdés, bármit is jelentsünk. 

A nem aggódás elérése azt jelenti, hogy rendben vagyunk, hogy racionálisan elhiszlek, s tudom, hogy te is elhiszel engem, bár utóbbin nem is agyalok. Bizonyos vagyok a létezésben, önmagamban, az esti táncolásban, az emberek kedvességében, a kávé nedűjében. A szeretet nem is az emberekről szól, nem egy újabb önzőség és énközpontúság kifejezésére használható tulajdonság, fogalom, hanem épp ellenkezőleg történő kinyilatkoztatás: képesek vagyunk önmagunkon kívül is élni. És mennyire jó is, nem? Hogy megbízol abban, aki előtted áll, hogy megbízol abban, aki benned él, hogy a kettőt összevonva megkapod a könnyedséget. Hogy mikor eléred e tudat állapotát, nem az lesz a kérdés, hogy érted el, hanem maga az élet marad utána. Létezel. 

Az aggódás visszarakása egy normális szint alá, vagy legalábbis nem túlnyomni, a bizalom legmagasabb foka. Nem egy elhatározás, nem egy döntés eredménye, hanem a megismerés és elfogadás folyamatának majdnem legmagasabb pontja. Elfogadtál valamit, ami addig félelemmel töltött el. Amitől addig nem tudtál aludni, ami addig belemászott a zsigereidbe, s nem tudtad miért, de egyszerűen nem tudtad még azt sem, hogy te magad ki vagy, csak az járt a fejedben, hogy valami nem oké. Volt, hogy éberen is agyaltál, hogy szembeálltak veled s nem érezted a bizalmat, pedig a kapcsolatot igen. Túl kell ugorni az árkot, hogy a vízesés mögé láss. Nem bele, hanem túl kell ugorni, mert ha valamiben benne vagy, akkor általános tény, hogy nehezebben látod meg a csodát. 

napi kérdések: 
Miért aggódsz jelenleg az életedben? 
Kiért aggódtál legutoljára? S miért érezted azt, hogy szükséges? 
Elengedés vagy megfejtés? Személy szerint, mikor veszed észre, hogy már a megoldásban vagy egy adott szituációban/kérdésben, és nem benne? 
Mi a legnagyobb félelmed? 
Ki a legnagyobb félelmed?