Beküldve:

A párkapcsolatodban mikor engeded meg magadnak, hogy a másik sírni lásson téged?

Egy párkapcsolat nem attól lesz hosszútávú, mert mindennap együtt lógtok. Nem attól lesz hosszútávú, mert nem létezik senki más rajtatok kívül, és úgy léptek át mindenkin, mintha koszos zoknik lennének a padlón. Nem attól lesz hosszútávú, mert el sem tudod képzelni az életedet, és a jövődet a másik nélkül. Nem attól lesz hosszútávú, mert erőn felül próbáljátok tökéletessé csiszolni a kapcsot köztetek, és attól sem lesz örök, hogy a negatívval nem törődtök, a szép pillanatokat pedig nem átélitek, hanem megosztjátok egyből a közösségi felületeken. Nem attól lesz hosszútávú, mert úgy ragaszkodtok a másikhoz, mintha saját magatok sem létezne.

Egy angol kutatás szerint, a jó kapcsolat az úgy alakul, hogy nem mindennap találkoztok a szerelmetekkel, főleg az elején, hanem mondjuk heti egyszer vagy kétszer. Mert így egymást is meg tudjátok ismerni, de közben nem hanyagoljátok el az addigi életeteket sem, a barátaitokról nem is beszélve. Egy szerelem sosem mehet a szeretet rovására. Nagyon sokan itt rontják el, hogy azt hiszik, ha jön a love, akkor 100%-ban a párkapcsolattal kell törődni, így érthető, ha mindenki mást hanyagolnak. De nem, nem érthető. Szerelmes vagy? Legyél. Senki sem tiltja meg. Viszont, ha önmagaddal nem tudsz mit kezdeni, amikor ne adj Isten véletlen két percre egyedül maradsz, akkor már baj van sőt, ha félnapja nem hallasz a párodról egy árva hangot se és majd beleőrülve már a féltékenység gondolatával is játszadozol, akkor bizony nem szerelmes vagy, csak függő. Függsz a partnertől, mert önbizalomhiányban tengődsz, vagy épp túlságosan szereted azt, amit a másik nyújt neked. Függsz érzelmileg, és nem mindegy, hogy odaadod magadat az életeddel és azonosságoddal együtt a párodnak, vagy engeded, hogy az életed részévé váljon sőt, hellyel is kínálod őt. Olyan hellyel, ami a konyhádban van. A nappalidban, a hálószobádban, vagy amikor a BKV-n utazol melletted egy üres hellyel. Olyan hellyel, ami lehet, hogy fizikai formájában üres, de mégsem érzed annak, mert a lelki szemeiddel látod magad mellett a másikat.

A függőség sosem baj. A társadalom kicsit azt mutatja, hogy ha függsz, akkor áldozat vagy. Viszont nem mindegy, hogy hogyan teszed mindezt: a teljes önazonosságoddal együtt átadod magadat a másiknak, vagy inkább megengeded, hogy az életed részévé váljon.

Mi vajon a különbség?

Egy szakítás után a legtöbb ember nem tud a tükörbe nézni, mert rondának, csúnyának és hasznavehetetlen boszorkának tartja magát, aki még egy párkapcsolatot sem tudott megtartani. De, ha nem tudsz belenézni a tükörbe, az nem csak azt mutatja, hogy végre a teljes valódi énedet látod benne, azt az énedet, amit eddig elrejtettél? És itt kezdődik a különbség: hogy te voltál önmagadként tabuk nélkül abban a kapcsolatban, vagy te voltál benne valaki más mellett. Hogy az önazonosságodat adtad, vagy egy kulcsot a másik kezébe.

Egy egyszerű kérdés: a párkapcsolatodban mikor engeded meg magadnak, hogy a másik sírni lásson téged? Mikor jön el az az idő, amikor már nem félsz gyengének tűnni a másik előtt? A másik előtt, aki elvileg a mindent jelenti a számodra. S valóban az a fontos, hogy a másik a minden legyen? Be kell kategorizálni az egészet? Kategorizálás nélkül nem is létezünk?

A függő odaadja magát a másiknak, talán sokkal jobban, mint az, aki csak felszínesen van jelen. De addig egészséges egy függőség, amíg nevén tudod nevezni: TE tudod, hogy mitől függsz? Bármilyen emberi kapcsolatban, de akár saját magadtól.

 

Beküldve:

Döntöttél, és? Attól még lesznek útlezárások, lépj bele.

Szerettem. Tényleg szeretem. Csak ehhez rengeteg lejtőn kellett lecsúszni, és még több hegyen felmászni, hogy tudatosan kész legyek erre az érzelemre. Szerettem. Múltidővel, s tudjátok, egyetlen egy kifejezés elég lenne ahhoz, hogy újra jelenidő lehessen. Lehet ez a baj. Hogy a szív kattogó zaját az ember elnyomja, a jó érzésért cserébe.

Szerettem és szeretem. Amilyen jól esik kimondani, pont annyira ijesztő is. Nagyon sok szempontból ijesztő, hiszen, ha jobban belegondolunk, két külön világ vagyunk. Például mikor ülsz a buszon, melletted két srác, akik a szavak jelentéséről beszélgetnek, hogy egy-egy szó mit jelent pontosan és mi is a két jelentés különbsége, akkor arra gondolsz, hogy ezt szereted. Ezeket a nem megjátszott, hanem magától jövő intelligensen szórakoztató csevegéseket, amik visznek is valamerre. Azt szereted, mikor nem felszínesen folyik a diskurzus, hanem lényege is van. Amikor nem kell magyarázatokat adnod önmagad viselkedésére, vagy az érzelmeid jelenlegi állapotára, mert a másik, aki szemben ül veled, az pontosan érti, hogy miről van szó. Vagy legalábbis nem idegen a számára. Nem furának lát, hanem normálisnak, még ha kicsit sem vagy az. Érti, hogy mit mondasz, és nem szeretné megkérdőjelezni a saját gondolataidat az ő gondolatai tükrében. Nem szeretné elhitetni veled, hogy ez, ami történik, az nem normális, sőt, a legbalgább dolog a Földön, és azonnal szálljál ki belőle. Nem szeretne elhitetni semmit sem, és közben nem néz rád úgy, mintha egy másik bolygóról jöttél volna. Te pedig nem érzed úgy, hogy lehet, hogy tényleg egy másik bolygóról érkeztél ide. És ilyenkor, mikor ezeket a valamiről szóló beszélgetéseket hallod, rájössz arra, hogy pontosan ebben vagy benne, csupán hagynod kéne, hogy szárnyaljon. Mint egy Frenák Pál előadás: nincsen beleszólásod abba, amit látsz. Nem is tudnál, hiszen kívül rekedsz a képzelet és a valóság talaján, mégis a legbelső szobában ülsz egy pohár borral a kezedben s csak ámulsz, hogy tejóég, mennyire szeretem.

Szerettem. Éppen ezért, muszáj most kicsit magamra ripakodnom, ha véletlen nem múltidőben használnám ezt a kifejezést. A múltidő az olyan, mint egy jó erős határhúzás. Valami olyasmi üzenet tőlem a másik felé, hogy nem sétálok sehová, itt maradok ezen az úton, de távolságot tartok tőled. Érzelmileg elhatárolódás, aminek, ha a végéig eljutok, ember legyél a talpadon, hogy visszafordítsd magadat a szívembe, de ha ezt szeretnéd, akkor legyen. Áldásom rá. Az ilyen múltidő használat nem mindig az igazságon alapszik, hanem a muszájon: mikor túl közel engedted a másikat magadhoz, hogy önmagadat kicsit lehagyd. Mikor úgy érzed versenyt futsz magaddal, önmagad nélkül. A szeretlek néha pont attól válik valósággá, hogy beiktatod a múltidőre mutató “t” betűt. Visszapróbálod szerezni a gyeplőt, hogy rájöjj, mégis mennyi mindent jelent. 

Ismerős? Ha egy bizonyos ponton túl már nem tudsz mit csinálni, akkor felhúzod a védőfalat, hogy legalább megvéd saját magadat a további ütésektől. Nem magadtól nyomsz „megállj” gombot, szükséges hozzá valami külső erő, például a lelked és a tested úgy kezd el sztrájkolni, hogy az egészségedet leviszi a béka segge alá. A hatodik pofon után talán felfogod, hogyha nem szeretnéd magadat puszta kézzel megölni, akkor lassítanod kell. Hogy kezdesz túl sokat akarni, és ezzel együtt lehet, hogy teljesen valótlant elvárni a másik személytől.

Attól még, hogy sóhajtasz egyet, majd azt mondod magadban egy adott szituáció után, hogy tudod mit? legyen. csináljuk. lesz, ami lesz, attól még nem indul be a gépezet. Lehet, hogy a másik tette meg az első lépést, amire jól reagálva előre léptél mellé, de attól még, mert végre beadtad a derekad, vagyis eldöntöttél valamit, attól még nem lesz minden sima ügy. Attól még úgyszintén lesznek útlezárások, vakolatesések, falfestések, és újra építkezések is a rombolás után. Nem lesz minden tökéletes csak azért, mert eldöntöttél valamit, hogy ezek után így lesz és kész. A másik személynek épp annyi beleszólása van a dolgok további folytatásába, sőt, a démonjainak meg pláne, mint neked. A félelem nem fog egy csapásra eltűnni, sőt, van, hogy inkább felerősödik. Hiszen, ha valamit nem mertél megtenni, aztán valahogy mégis megteszed, majd látod magad előtt, hogy amitől eddig tartottál, az most hirtelen valóságos lesz, akkor csak mégjobban megrettensz és hátra ugrasz húszat. Ez ilyen. Nem lehet elvárni mindent azonnal, bármennyire is szeretnéd. Bármennyire is kíváncsian várod a folytatást.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak rajtunk múlnak a dolgok. Hajlamosak vagyunk Istent játszani, vagy azt hinni, hogy nap lettünk, és minden körülöttünk forog. Így persze, hogy beleőrülünk abba, ha valamit nem tudunk irányítani, ha valami rajtunk kívül esik. Nem tudjuk kézben tartani a másik reakcióit és viselkedéseit, ha valami olyasmi történik, ami nem épp pozitív, közben pedig önmagunkkal is törődnünk szükséges ahhoz, hogy a másikkal türelmesek maradjunk.  Mert ez ilyen, a showbiznisz már csak ilyen.

Már hallottam párszor egy-egy lelki-beszélgetés folyamán, hogy szeretlek, de magamat jobban, és én ezzel sosem értettem egyet. Sosem szerettem magamat jobban a másiknál, akit tényleg valódin és vérlüktetésszerűen. Szerintem, ha valakit valóságosan, a testünkből és lelkünkből szeretjük, akkor szeretjük és pont: nincs helye annak, hogy saját magunk maradjunk az első helyen a másik helyett. Ilyen az én egyensúlyom. Aztán a sors tanított egy olyat, és valójában még mindig tanít, hogy hinni szükséges magamban, másban, egymásban, a világban ahhoz, hogy az élet működőképes legyen és ne forduljon el az első saroknál jobbra, hogy soha többet ne lássam. Már azt kérdezem a bizalom helyett, hogy hiszel-e bennem, és meg sem lepődtem igazán, hogy a másik nem lepődött meg. Hiszel abban a személyben, aki ott áll melletted? Hiszel a jövőtökben, nein, hanem hiszel a jelenetekben?

Attól még, hogy eldöntesz valamit, hogy lehajtott fejjel, azt mondod, legyen, még nem lesz legyen is. Akkor is, ha úgy érzed, te mondtad ki ezt másodiknak, és előtted járnak már sokkal; nincs így. Csak tudod, ha eldöntesz valamit, tartanod kell hozzá magad. És ez a legnehezebb: kitartónak lenni akkor, amikor minden ellened üvölt. Van, amikor csak te érzed jól a dolgokat. Higgy magadban. A legelső szabály. Ha nem hiszel valamiben, akkor ott pont van, nincs mese; ha valamiben nem hiszel, akkor az nem is létezik. 

Beküldve:

Ha sürgetsz, akkor tanulj meg búcsút is mondani

Egy mély hullámvölgy után veszélyes dolog odatérni vissza, ahonnan anno eljöttél. Vagy talán elmenekültél saját magad miatt. De a sors nem a könnyebb és egyszerűbb megoldásokat kínálja feléd, hanem azt szeretné minden egyes alkalommal, hogy tanulj meg küzdeni. Magadért. Nem másért, hanem csak és kizárólag magadért próbálj meg nemet mondani néhanap. Hogy tud, számodra mi a helyes. Hogy igenis tanuld meg azt választani és úgy, ami épít téged és nem tönkretesz. Hajlamosak vagyunk arra, hogy olyan szituációkban maradjunk, olyan személyek bűvkörében, akik károsak ránk. S valamilyen szinten persze, mi sem vagyunk teljesen jó hatással rájuk, hiszen minden oda-vissza működik, tükrök vagyunk egymásnak, de lényegében hajlamosak vagyunk levedleni az önző énünket a szeretet nevében. Pedig, ha jobban belegondolunk, ez a tettünk, hogy csak azért maradunk valaki mellett, mert szeretjük, miközben belül érezzük, hogy valami nem oké, a leggázzabb választás. Nem csak a másik miatt, hanem magunk miatt is, s azt hisszük önzetlenség, de valójában a legnagyobb önzés a világon. Hogy miért? Gondolj csak bele. Ha mi érezzük, hogy nem oké valami, és mégsem teszünk ellene semmit, akkor a másik személy is ugyanúgy érzi, és ő is pont ugyanolyan kétségek között tengődik, mint mi. S ezzel a viselkedéssel kötjük a ketrechez a másikat, magunkkal egyetemben, elvéve a szabadságát meg azt, hogy talán mással megtapasztalhatná a feltétlen boldogságot mindenféle probléma nélkül. Arról nem is beszélve, ha minden üres bennünk és napról-napra a fejünk felett érezzük a hullámokat, mégsem engedjük el a másikat, mert hiszen azért szeretjük, az valójában nem a szeretés miatt történik, hanem azért, mert tudat alatt félünk elveszíteni azt, amiben eddig élünk. Rettegünk hirtelen belegondolni, hogy egyedül maradunk. Rettegünk a változástól, és ilyenkor hajlamosak vagyunk a megszokott rosszban maradni, s azzal indokoljuk, hogy nem is olyan rossz, végül is. Önmagunkat remekül be tudjuk csapni. 

Na de vége van egy kapcsolatnak, akár a régi éneddel is. Felépíted magad a gödörből. Nagy nehezen, hatalmas sóhajokkal, viharvert könnyekkel, újradefiniálva önmagadat, hogy visszatalálj a valódi énedhez, viszont egy pillanatot se tagadj le vagy ne szégyelld azt a lányt, aki egy adott időszakban voltál. Mert az is te voltál. Elfogadod. Béke van. Emberek jönnek az életedbe, új kalandok, új szokások, rengeteg móka és kacagás, kapcsolatok, érzések tisztulnak. Úgy érzed, minden a helyére került a végére, s az az igazság, hogy a helyére is került, mert te, saját magad a megfelelő helyedre kerültél az életben. 

Majd az élet úgy hozza, hogy visszavezet téged oda, ahonnan a mélypontodon, az összezuhanásod alkalmával és miatt, eljöttél. Ahol kölcsönösen kidobáltátok egymást a szemetesbe. Talán, hogy meg legyen mutatva, hogy amit erősnek és fontosnak hittél, az akkor lesz erősebb és fontosabb, ha túlélünk egy életfolyamat-szakadást. Nem mindig térnek vissza egy komoly összeröffenés, eltávolodás után az emberek, s te sem kerülsz vissza mindenki életébe, bár megmondva az igazat, a lezárások után nem is mindig szeretnél. Tehát, ha valahová visszavezet az élet, akkor azt értékelni kell. Azt imába szükséges foglalni, és úgy vigyázni rá, mint saját magadra, mert már tisztában vagy vele, hogy elég egy rosszul kitöltött másodperc az üres pohárba, s elveszíted. Vagy elég félmásodperc, és a földön fetrenghetsz teljesen összezuhanva a megőrüléstől. 

Mikor elkezdtünk újra visszatalálni egymás életébe, egyből azt küldték, mint valami belső üzenetként a gondolataim, hogy ez az egész olyan, mint a tékozló fiú esete a Bibliából. Pedig azt a történetet nagyon régen hallottam, és egyszerűen csak ott villogott a fejemben, ahogy minden második helyen szembejött velem, mint valami jelzés, hogy igen, ez a helyzet. Hogy nem hiába kerültünk vissza egymáshoz. Hogy nem hiába akkor és ott jött el az a pillanat, hogy újra. Közben pedig éreztem, hogy most minden olyan jó, ahogy van, és hagynom kell a fuvallatot áramlani előre, nem megállítani. Akkor nem volt bennem már háború, vihar, és óriási mély gödör, csak béke és szeretet és önazonos szabadság. Így mindig könnyebb egymáshoz csatlakozni, nem igaz? Amikor minden jó. Az a nehéz, hogy akkor is ott legyél, amikor az egész el van cseszve, amikor az ég sötét, és a Föld is fekete. De ezt az állapotot mindenki akkor érti meg, mikor ő is átesik rajta. 

Ahogy a ragaszkodást, a feltétlen nélküliséget, a törődést, és a jófajta kötöttséget is csak akkor értik meg az emberek, amikor éppen készen állnak rá. Nem sürgetheted a másikat csak azért, mert neked éppen természetes az adott következő lépés vagy érzelem. Arra sem kérheted a másikat, hogy fogja a kezed, mikor az útszélén hánysz kifordulva saját magadtól. Képletesen értve. Mert nem várhatod el, hogy ott legyenek veled a rosszban is, amikor a másik még nem érti azt a fajta rosszat. Mindenki máskor járja be az adott útszakaszokat, mindenki máskor kapja meg az élettől azokat a bizonyos feladatokat. A sürgetés a legrövidebb út a viszláthoz. 

A legnehezebb út a várakozás, persze. Amikor elkezdesz valamit várni. Amikor azt szeretnéd, hogy a másik is utolérjen téged, és lehet, hogy csak egy sarokkal vagytok lemaradva egymástól, de az a sarok éppen felér számodra négyszázhúszezer méterrel is, és közben vagy harmincmilliószor akartad feladni, hogy te ezt többet már nem csinálod. Nem csinálod a maradást. Aztán mégis maradsz. Újra és újra. Elveszel a jó pillanatokban, újra és újra összerakod saját magadat, de amivel igazán törődni kéne azzal nem törődsz. Várakozó üzemmódban vagy, ami néha felbukkan, hogy hatalmas pofont keverjen le neked, amiből pár nappal később újra felállsz. Jó ez neked? Jó ez a másiknak? Nem hiszem. 

Pofozgathatod magad, hogy te vagy a bolond. Elmehetsz a legaljára is a gödörnek a másik személy miatt, vagyis ez egy nagyon jó magyarázatnak tűnik, csak nem lesz igaz. Legalábbis csak félig. Ahogy rettegünk közel engedni valakit a szívünkhöz, úgy attól is félünk, hogy az adott személyt elengedjük a szívünkből. 

Nem sürgetheted azt, ami neked már természetes. Várhatsz türelemmel és szeretettel és hittel, hogy utolér lassan, és egy helyen lesztek. Hogy majd újra megérti, min mész át. És te is megérted, hol szakadt el egy kicsit a köztes híd. De nem várhatsz örökre a szépre a rossz nélkül, és a rosszban a jót lesve: hogy egyszer talán béke lesz. Meg kell tanulnod, hogy van, hogy néha el kell engedned, bármennyire is fáj, mert a kisebb és nagyobb szünet jó hatással van a kapcsolatokra. Akkor is, ha örökre pontot tesz a végére, és akkor is, ha utána újra egymás életébe sodor titeket az élet vissza. Az első azért jó, mert új dolgok jönnek a helyére úgy, hogy egy összeszedett énképet raktál és ismertél meg önmagadról, a másik pedig azért jó, mert ha egyszer egy szakadást túléltetek, akkor biztosan tudhatod, hogy erősek vagytok együtt.

Tudni kell levegőt venni, helyesen levegőt venni egy kapcsolatban. Meg kell tanulni, hogy a kötöttség nem negatív, hogy nem csak negatív, és, hogy rajtunk áll, hogy pozitív töltetű legyen ez a szó: a valódi kötöttség benne rejlik a szabadságban. De ehhez egy kicsit mindenkinek meg kell ismernie a saját magában megbúvó tékozló fiúját. 

 

napi kérdések: 

Szereted. Csak ez a szeretet mennyire önzetlen? Mikor van szélcsend, háború, puskacső, ölelés? Ki és mi a kérdőjel, a pont és a vessző a kapcsolatodban? Mikor van kettőspont? Mit érzel, amikor minden jó? Mikor voltál utoljára felhőtlenül boldog? Mi vetett végett ennek a boldogságodnak? Ki és mi vagy te a kapcsolatodban? Ki és mi a párod a mostani kapcsolatodban? Szabadok vagytok? 

Beküldve:

A magunk által kreált művekben kell megtalálnunk önmagunkat

Feladni magad másért az olyan, mint mikor vágysz egy autóra, de az autókereskedésnél valami teljesen másikat sóznak rád, te pedig elhiszed, hogy első látásra szerelem. Azzal is magyarázod, hogy a vágyak csak vágyak, nem állandóak, így felülírhatóan hamar elmúlnak vagy éppenséggel megváltoznak. Mindenre van magyarázat. Hogy például miért maradsz olyan kapcsolatban, ami már nem elégít ki. Amiben már önmagad sem vagy, csupán egy rosszul hamisított példány, amit fordított tükör mellett alkottak meg. Mert folyamatosan alkotnak téged, ahogy te is alkotod a többieket: és ezekben az önmagunk által kreált művekben kell megtalálnunk saját-, és mások önazonosságát is. A telefonok némelyike már felismeri a tulajdonost az ujjlenyomatáról, akkor mi hogy-hogy nem vagyunk képesek felismerni, elfogadni a valódi énünket? 

Az ember egész életében játszik, így vagy úgy. Nem szerepeket, nem álarcokat húzunk fel, vagyis persze, egy bizonyos időszakaszban mindannyian átesünk a felvett álarcok s maszkok bálján, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint akik vagyunk: kísérletezünk és ismerkedünk önmagunkkal, barátkozunk is vele, hogy aztán az álarc egy szempillantás alatt, – jobb esetben -, lekerülhessen a földre. Ha nagyon szerelembe habarodunk valakivel, akkor van, hogy újra előtör bennünk a megfelelési kényszer, hogy rózsaszínbe látjuk őt, hogy rózsaszínbe lásson minket, s akarva-akaratlanul is köréépítjük az életünket. Nem egészen tudatosan sőt, még ösztönnek sem mondhatnám, egész egyszerűen valami automatikus zsigeri reakció, ami csak félig érkezik a belsőnk ösztönlényéből. A nőkből előbb-utóbb háziasszonyok lesznek, a férfiakból pedig családkereső, törekedve arra, hogy képes legyen a megfelelő anyagi hátteret biztosítani szíve-hölgyének. Természetesen, ha nem a nő keres többet, mert az előbb-utóbb a hímneműnél bizony erős önbizalom-visszaesést fog mutatni, hiúság kérdést csinálva az egészből. És azt hiszem, ezzel semmi baj sincsen, amíg tudnak kommunikálni. Amíg nem valami monoton mókuskerék lesz a közepére pár hónap elteltével olyan gondolatokkal, hogy jó rendben van, Mi vagyunk, egy pár vagyunk, szeretlek, megszokott, beleszoktunk. A beleszokás a vészcsengő. Amikor már rutinból tesszük a dolgainkat, s amikor néhanap azt vesszük észre magunkon, hogy közben nem érzünk semmit. Vagy ugyanazt érezzük állandóan. 

Feladni magunkat másért, a legnagyobb stagnálás. Stagnálunk, elengedve a saját kezünket is, mert elhittük, hogy a másik jobb, mint mi: hogy tanít valamire, hogy nem hiába csöppent az életünkbe, és nem hiába csöppentünk egymás életébe, és amúgy is, nem választhatjuk önmagunkat azért, mert nekünk valami rossz, ráadásul úgy érezzük, – és ez a legfőbb magyarázat -, képtelenek lennénk otthagyni azt, akit szeretünk. Aztán, mikor a másiknak sikerül, a legnagyobb dühöt ez ébreszti fel bennünk: neki nem voltunk elegek önmaga feladásához azért, hogy végre egyszer ne magát, hanem mondjuk minket válasszon. Önutálat kezdődik, s az engem nem lehet szeretni klasszikus mantra. Mókás dolog, hogy míg bennünk ez a mantra szól, míg bennünk önmagunkkal harcolunk, addig az Univerzum a másik oldalt próbálja erélyesen, mégis türelmesen megmutatni: hogy nem a mi hibánk, hogy igen is szerethetőek vagyunk, hogy szeretnek minket, hogy egyszerűen van, mikor nem minket választanak, hanem saját magukat, de ez nem baj, az útnak folytatódnia kell, nekünk meg megmaradni nyíltszívűnek, hogy rengeteg emberrel kapcsolatot létesítsünk így vagy úgy. Mert szükségünk van a negatív történésekre is ahhoz, hogy a pozitívat értékelni tudjuk: át kell esnünk elfogadva a rosszon, hogy a jót megérdemeljük. A legnagyobb kliséket mi teremtjük meg, mi hagyjuk életben őket. 

Ha feladjuk önmagunk képét a másik emberért, akkor a végén az adott illető is megutál minket, nem csak mi magunkat. Túl nagy terhet tettünk rá, amire talán se felkészülve nem volt, se pedig kapacitása arra, hogy ő legyen az, akiért mindent megtennénk. Mi pedig hibáztatjuk, mert nem szeretett minket önmagánál jobban ahhoz, hogy bevállalja ő is azt, hogy magunk helyett a másikat válassza. A (feltétlen nélküli) szeretet így válik gyűlöletté, haraggá, majd egy semleges, üres térré, amiben többé már semmiféle érzelem nem lesz megtalálható. 

Öntudatlanul adjuk fel magunkat, kiesünk önmagunkból, az önazonosság valami ferde, torzított puzzle-képekből fog összeállni, a vége pedig elkerülhetetlen idegösszeomláshoz vezet. Összeomlunk a másik kontrolljaitól, elvárásaitól, kérdéseitől, szabályaitól, s leginkább az addig nagy adagokban kapott dózistól, ami miatt érzelmileg függni kezdtünk tőle, és amit váratlanul egyre jobban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül von meg tőlünk. Összeomlunk önmagunk felé tanúsított hazugságunk súlyától: mert hazudunk azzal, hogy olyanná váltunk, akik nem mi vagyunk, és hagytuk, hogy megtörténjen sőt, szerettük is. Beleszoktunk. Az összeomlás nem gyengeség, nem is erőtől duzzadó énkép, hanem sima mezei, megmagyarázhatatlan lélek-besokkolás. A lélek, azt hiszem, így jelez nekünk, hogy gáz van, meg kell állnunk, mert innen tovább már csak fulladozni fogunk és evickélni a mélytengerben. Nem tudsz nemet mondani, a másiknak kell. S ettől csak még jobban gyűlölöd. Ez már soha többé nem lesz feltétlen nélküli szeretet, talán szeretet lehet egy üveg borral, de az már se nem önfeledtség és se nem mély bizalom, ami valójában sosem volt: a bizalom kizárja az érzelmi-függőséget. Vagy függő vagy, vagy bízol, a kettő együtt azért már túl sok lenne egyszerre. 

Mégis, egy függő őszintébben mutatja ki az érzelmeit a másik felé, mint aki egyszerűen csak bízik. Hogy miért van ez? Talán, mert egy függő nem gondolkodik, nem érez határokat, nem érzi saját magát sem, így nem érzi a magában hordozó veszélyeket. Aki bízik, az tudja, hogy előbb-utóbb lehet, hogy csalódni fog a másik emberben, vagy ő fog bántani, de tisztán és racionálisan látja a hibákat, a veszély-csomópontokat. 

Ha feladjuk magunkat, függünk. Ha tele vagyunk kétségekkel a szeretetben, bízunk. Mardossuk magunkat, kiugrunk az ejtőernyőből, mégsem a függőséget választjuk. Mondjuk nem is lehet: megtalál minket, nincs jogunk dönteni, akarjuk-e. Bízhatunk vagy nem bízhatunk, viszont a függőségnél nincs eldöntendő kérdés. Az életünket kívánja, hogy többek legyünk a végén: sosem beleszoksz, hanem belehalsz. Véredben lüktet az élet. 

 

Napi kérdések: 
Kapcsolat-, vagy érzelemfüggőségre vagy inkább hajlamos? 
Mit tettél utoljára egy személyért, amit magadért nem tettél (volna/még) meg? 
Mikor haragudtál legutoljára magadra, és miért? Találtál már rá megoldást azóta? 
Általában kire tudsz könnyedebben haragudni: másra vagy magadra? 
Az álarcok az én arcomra túl… (fejezd be) 

 

Beküldve:

Vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom?

Vajon az érzés erősebb a szellemnél? Vajon mit jelent az, mikor azt érezzük mélyen bennünk, hogy tökéletes egyensúly uralkodik, hogy nem kell más, mert foglaltak vagyunk, és mégis a lehető legnagyobb szabadságban? Mintha a szív jelezne, közben pedig nem tudnánk megmondani biztosan mire és kire utal, csak egyszerűen érezzük a foglalt táblát magunkon. Talán önmagunkkal találtuk meg ennyire az összhangot? Talán egy adott ember jelenléte az életünkben segített minket ahhoz, hogy eggyé váljunk ezzel? 

Ha túlságosan spirituálisak szeretnénk lenni, akkor az utolsó kérdésre egyértelmű nagy igen lenne a felelet. Hiszen az emberek, az összes ember azért talál ránk s mi azért találunk rájuk, hogy tanítsanak, hogy mutassanak valamit a számunkra, és ez fordított helyzetben sincs másképp. De vajon mennyire ragadhatunk ebbe a magyarázatba bele? Vajon meddig egészséges még ez a fajta gondolkodás, s mikor változik át károssá? S mitől érezzük azt belül, olyan tisztán és hirtelen, hogy jó helyen vagyunk? Vajon hallgathatok a megérzésemre, ha az eszem mást suttog? És fordítva hogy áll a helyzet? Vajon a szeretet véget ér? Vajon ha megbízok benned, az azt jelenti, hogy nem aggódom szét a fejem, vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom? Vajon kiléphetünk láthatatlanul olyanból, ami addig körbezárt minket? S lehet ez a kilépés természetileg meghasonult, de hasznos? Vajon melyik a fontosabb: önmagunk boldogsága, vagy a másiké? S a kiegyensúlyozottságunk nem éppen azt jelenti, hogy mindketten boldogok vagyunk? 

Felállunk a dobogóra, ahonnan belátni a félvilágot, viszont saját magunkat néha eltakarja az éppen bekúszó felhőzet. Akkor van, hogy megfordulunk és nem értünk semmit sem, azt mondjuk a végén, hogy most engedjük el, történjen bármi, s akkor el is engedjük, pár órával később pedig a sors jön és helyrerakja az egészet. Amik számítanak, akkor is számítanak, ha pár napos csend áll be, csupán hinnünk kell benne. A türelem meg a hit kiüti az aggódást? Az aggódás tartja életben a szeretetet? A szereteté a kérdések felhatalmazása a fejünkben? Bármit is jelentsen ez a kérdés, bármit is jelentsünk. 

A nem aggódás elérése azt jelenti, hogy rendben vagyunk, hogy racionálisan elhiszlek, s tudom, hogy te is elhiszel engem, bár utóbbin nem is agyalok. Bizonyos vagyok a létezésben, önmagamban, az esti táncolásban, az emberek kedvességében, a kávé nedűjében. A szeretet nem is az emberekről szól, nem egy újabb önzőség és énközpontúság kifejezésére használható tulajdonság, fogalom, hanem épp ellenkezőleg történő kinyilatkoztatás: képesek vagyunk önmagunkon kívül is élni. És mennyire jó is, nem? Hogy megbízol abban, aki előtted áll, hogy megbízol abban, aki benned él, hogy a kettőt összevonva megkapod a könnyedséget. Hogy mikor eléred e tudat állapotát, nem az lesz a kérdés, hogy érted el, hanem maga az élet marad utána. Létezel. 

Az aggódás visszarakása egy normális szint alá, vagy legalábbis nem túlnyomni, a bizalom legmagasabb foka. Nem egy elhatározás, nem egy döntés eredménye, hanem a megismerés és elfogadás folyamatának majdnem legmagasabb pontja. Elfogadtál valamit, ami addig félelemmel töltött el. Amitől addig nem tudtál aludni, ami addig belemászott a zsigereidbe, s nem tudtad miért, de egyszerűen nem tudtad még azt sem, hogy te magad ki vagy, csak az járt a fejedben, hogy valami nem oké. Volt, hogy éberen is agyaltál, hogy szembeálltak veled s nem érezted a bizalmat, pedig a kapcsolatot igen. Túl kell ugorni az árkot, hogy a vízesés mögé láss. Nem bele, hanem túl kell ugorni, mert ha valamiben benne vagy, akkor általános tény, hogy nehezebben látod meg a csodát. 

napi kérdések: 
Miért aggódsz jelenleg az életedben? 
Kiért aggódtál legutoljára? S miért érezted azt, hogy szükséges? 
Elengedés vagy megfejtés? Személy szerint, mikor veszed észre, hogy már a megoldásban vagy egy adott szituációban/kérdésben, és nem benne? 
Mi a legnagyobb félelmed? 
Ki a legnagyobb félelmed?