Az egyesség kanyargós ösvénye

Egyességre jutni önmagaddal olyan, mintha valaki azt mondaná, megnyerte az ötöslottót, de elvesztette. Lehetetlenség. S nem az képtelenség, hogy kitalálsz öt számot, ami passzol a nyeréshez, hanem az, hogy utána önszántadból veszted el. Volt, hogy azt kaptam, nem csinálok semmit szándékosan, minden csak úgy történik, ahogy történnie kell. Voltam gyáva és manipuláló, nárcisztikus és aki nem tudja, hogy mit akar: Annyi mindennek elmondtak már, ahogy annyi mindennek elmondják az embert, mert igen is számít, mi van legbelül a lelkedben éppen. Ami belül vagy, az kívül is meglátszik. Hogy mennyire vagy kiegyensúlyozott, hogy mennyire csillog a szemed minden másodpercben, hogy mennyire vagy nyitott és rámosolygó az emberekre, hogy nem elküldöd az idegeneket, hanem beszélgetsz velük, miközben akár a Deák téren vársz valakire. Az embereknek történetük van: mindegyiknek. Ahogy saját magunknak is. Miért ne lehetne gond nélkül összekapcsolni minket? 

Az vagy kívül, amilyen belül. Van, hogy a rosszabbik éned kerekedik felül, mikor a pokol tüze az összes jéghegyet elsöpörné egy addig ismeretlen kontinensre, van, hogy megválthatnád a világot a kiegyensúlyozott jósággal, és van, mikor a legcsendesebb ürességben éled a mindennapjaidat. Eldöntöd sodródsz, hogy elengeded, hogy hagyod, hogy a sors kezébe adod az életed irányítását, s akkor irányít is, csupán mi vagyunk azok, mi emberek, akik mindig, de mindig meggondoljuk saját magunkat. Talán mert nem akarjuk elhinni, hogy úgyis lehet, ahogy alakul: talán mert nem vagyunk kibékülve annyira a helyzettel, vagy/meg önmagunkkal ahhoz, hogy elhiggyük, a sors nem rosszat akar, hogy attól még, hogy az első pillanatoktól kezdve nem egyenes útra rak le minket, hanem girbegurbás, macskaköves útra, attól még nem azt jelenti, hogy nincs velünk, hogy szar úton vagyunk. Nem. Minél kanyargósabb az út, minél több a kérdőjel, minél több a harc, az a jóféle, annál jobban tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Ha kibírod a poklot, megérdemled a mennyországot. Klisék követnek minket, újra és újra kitisztult és újraalkotott klisék, néha nevetünk, néha sírunk, néha a cigarettafüst kattogó zaja fogja csak fel a nyugtalanságot. A vége mindig a megnyugvás: viszont csak akkor, ha beszállsz a Niagara-vízesésnél a kenuba, és vadul lemész vele. 

A kapcsolatok  hálója egy picit egy profi sakkozó életére hasonlít. Önmagad megismerése meg a NAZA-hoz. Vágyat érzünk a megismerésre, az elengedésre, a szeretetre, a mindent tudásra, a semmit nem tudásra, egymásra, a biztonságra, az egyensúlyra, a lopott percekre, a minőségi időre, a gondolatok szabadságára, a jó dolgokra, de mit teszünk meg ezekért? Hogy a negatívat kisöpörjük az életünkből? És? Megéri? Attól még ott lesznek, hogy nem törődünk velük, és én ezt sosem értettem, hogy hogyan lehet valamivel csak azért nem törődni meg kizárni, mert rossz. A szeretet megélése nem csak a jó és pozitív életérzésben van, hanem igenis magába foglalja az óriási küzdéseket meg feketeséget is. Minél jobban belehalsz, annál fontosabb. Minél jobban lemész, annál magasabban leszel, mikor kijössz belőle. Ha nem engeded meg magadnak az átéléseket, az érzelmek megélését, akkor honnan veszed azt, hogy rögvest megérdemled a jót? Hiszen nem tudsz eléggé szívből jövően hálás lenni a fehérért, ha ellököd magadtól, ha egy fal mögé dugod a feketét. Úgyis megtalál. 

Mindenféle kiakadás után megtalál az egyesség: magaddal kötöd, majd a többiekkel láthatatlanul, mégis érezhetőbben minden másnál. Hogy már nem fogsz azon aggódni mi lehet, hogy már nem cincálod szét önmagadat, hogy miben vagy a legrosszabb, hogy nem csak a pillanatnak élsz vagy az egész jelennek, hanem meg fogod és egybegyúrsz mindent. Hogy a nem akarás, a döntésed súlya a fejedben nem egy és ugyanaz: hogy nem dönthetsz el csak kizárólag te valamit, igen, szükséges ahhoz, hogy rálépjél az útra, el kell határoznod, ki is kell tartanod a cél mellett, hogy ne térítsen el minden apróság és ne bizonytalanítsanak el a másoktól jövő szavak, de nem csak te létezel a fejedben. Se. Nem úgy vannak a dolgok, ahogy te azt nagy kegyesen eldöntöd: hozzájárulsz a mennyországhoz, de nem te hozod létre. 

Ha valaki azt mondja nem hisz, de mégis azt mondja, hogy az ördög sosem alszik, akkor hogy is van ez? Az ördögben hisz? A rosszban hisz, pont abban, ami valójában minden emberben megtalálható? Akkor a másik fél igazságát miért zárja ki? Félig ugyanarról a személyről van szó, aki sosem alszik. (de ez már egy másik történet lesz…) 
napi kérdésnek addig: 
Megfigyelted már? Aki azt mondja nem hisz semmiben és senkiben, az valójában önmagában nincs békében belül? Talán több a szomorúság, a düh, a harag, a kiábrándultság, a fel nem dolgozó traumák, mint másokban. S amint ezektől megszabadul, az ég kitisztul, és magába fogadja a hinniséget: nem, nem Istenről beszélek, az önismeretről is. 

________________________________________________________________________________

Boldog vagy? 

Boldog vagy?, kérdezted, és meglehetősen 
kimérten őszintének tűnt az a pillanat, 
“Megnyugodott. És szabad”, válaszoltam, 
Már másnak mondom el, mit hoz magával a telihold, vagy 
az előző napjai s aztán az utóhatásban mit hagy ránk,
Már mást hallgatok meg, mást ölelek, és más mondja, 
hogy jó hogy vagyok, ahogy mással 
táncolom végig a hajnalt, és más 
mosolyodik rám, ha várás közben egy idegen emberrel elegyedek szóba, s 
már mással fújom a füstöt kíméletlenül néhanap, bár nálad a 
végén leszoktam róla. 
Biztos értenéd, ha elmesélném a legutóbbi telefonhívást, és 
biztos kíváncsian várnád a holdas történeteimet, de hidegen hagyna, talán 
mert ezekben élek. Ahogy belőled már egyre jobban nem. 
Máshová kerültem, tőled messze – 
az én viszlátom a tiédhez képest csak egy alibi az égre tekintve. 

 

Vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom?

Vajon az érzés erősebb a szellemnél? Vajon mit jelent az, mikor azt érezzük mélyen bennünk, hogy tökéletes egyensúly uralkodik, hogy nem kell más, mert foglaltak vagyunk, és mégis a lehető legnagyobb szabadságban? Mintha a szív jelezne, közben pedig nem tudnánk megmondani biztosan mire és kire utal, csak egyszerűen érezzük a foglalt táblát magunkon. Talán önmagunkkal találtuk meg ennyire az összhangot? Talán egy adott ember jelenléte az életünkben segített minket ahhoz, hogy eggyé váljunk ezzel? 

Ha túlságosan spirituálisak szeretnénk lenni, akkor az utolsó kérdésre egyértelmű nagy igen lenne a felelet. Hiszen az emberek, az összes ember azért talál ránk s mi azért találunk rájuk, hogy tanítsanak, hogy mutassanak valamit a számunkra, és ez fordított helyzetben sincs másképp. De vajon mennyire ragadhatunk ebbe a magyarázatba bele? Vajon meddig egészséges még ez a fajta gondolkodás, s mikor változik át károssá? S mitől érezzük azt belül, olyan tisztán és hirtelen, hogy jó helyen vagyunk? Vajon hallgathatok a megérzésemre, ha az eszem mást suttog? És fordítva hogy áll a helyzet? Vajon a szeretet véget ér? Vajon ha megbízok benned, az azt jelenti, hogy nem aggódom szét a fejem, vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom? Vajon kiléphetünk láthatatlanul olyanból, ami addig körbezárt minket? S lehet ez a kilépés természetileg meghasonult, de hasznos? Vajon melyik a fontosabb: önmagunk boldogsága, vagy a másiké? S a kiegyensúlyozottságunk nem éppen azt jelenti, hogy mindketten boldogok vagyunk? 

Felállunk a dobogóra, ahonnan belátni a félvilágot, viszont saját magunkat néha eltakarja az éppen bekúszó felhőzet. Akkor van, hogy megfordulunk és nem értünk semmit sem, azt mondjuk a végén, hogy most engedjük el, történjen bármi, s akkor el is engedjük, pár órával később pedig a sors jön és helyrerakja az egészet. Amik számítanak, akkor is számítanak, ha pár napos csend áll be, csupán hinnünk kell benne. A türelem meg a hit kiüti az aggódást? Az aggódás tartja életben a szeretetet? A szereteté a kérdések felhatalmazása a fejünkben? Bármit is jelentsen ez a kérdés, bármit is jelentsünk. 

A nem aggódás elérése azt jelenti, hogy rendben vagyunk, hogy racionálisan elhiszlek, s tudom, hogy te is elhiszel engem, bár utóbbin nem is agyalok. Bizonyos vagyok a létezésben, önmagamban, az esti táncolásban, az emberek kedvességében, a kávé nedűjében. A szeretet nem is az emberekről szól, nem egy újabb önzőség és énközpontúság kifejezésére használható tulajdonság, fogalom, hanem épp ellenkezőleg történő kinyilatkoztatás: képesek vagyunk önmagunkon kívül is élni. És mennyire jó is, nem? Hogy megbízol abban, aki előtted áll, hogy megbízol abban, aki benned él, hogy a kettőt összevonva megkapod a könnyedséget. Hogy mikor eléred e tudat állapotát, nem az lesz a kérdés, hogy érted el, hanem maga az élet marad utána. Létezel. 

Az aggódás visszarakása egy normális szint alá, vagy legalábbis nem túlnyomni, a bizalom legmagasabb foka. Nem egy elhatározás, nem egy döntés eredménye, hanem a megismerés és elfogadás folyamatának majdnem legmagasabb pontja. Elfogadtál valamit, ami addig félelemmel töltött el. Amitől addig nem tudtál aludni, ami addig belemászott a zsigereidbe, s nem tudtad miért, de egyszerűen nem tudtad még azt sem, hogy te magad ki vagy, csak az járt a fejedben, hogy valami nem oké. Volt, hogy éberen is agyaltál, hogy szembeálltak veled s nem érezted a bizalmat, pedig a kapcsolatot igen. Túl kell ugorni az árkot, hogy a vízesés mögé láss. Nem bele, hanem túl kell ugorni, mert ha valamiben benne vagy, akkor általános tény, hogy nehezebben látod meg a csodát. 

napi kérdések: 
Miért aggódsz jelenleg az életedben? 

Kiért aggódtál legutoljára? S miért érezted azt, hogy szükséges? 
Elengedés vagy megfejtés? Személy szerint, mikor veszed észre, hogy már a megoldásban vagy egy adott szituációban/kérdésben, és nem benne? 
Mi a legnagyobb félelmed? 
Ki a legnagyobb félelmed?