Az érzelmi megcsalás az (új) láthatatlan zsinór a horgászbot végén

Miért van az, hogy az előző kapcsolatból a rosszat megjegyezzük, a jót pedig könnyen elfelejtjük? Miért van az, hogyha baj van az újjal, azonnal a régivel példálózunk? A negatív érzések tényleg ennyire egyszerűen kiütik a pozitívat? Elég egy rossz szó az újnak, és helloviszlát, ha már túl sokat szenvedtünk az exnél? Miért állítjuk párhuzamba az embereket az életünkbe, akár tudat alatt is? Miért akarjuk megmagyarázni a tetteinket? Miért szeretünk nehezebben több csalódás után, miközben valójában vágyunk valakire? S kit keresünk: az exből azt, amiről tudjuk, hogy jó az nekünk, vagy egy teljesen random, totálisan ellentétes srácot? Lázadunk a szakítás után, menekülünk, vagy hagyjuk magunkat élni? És melyik a jó stratégia? Mikor vagyunk jól? (1)

Versenyt futunk az idővel, önmagunkkal, a másik nemmel egészen addig, amíg meg nem állapodunk a középvonalon: na de hol van az a középvonal? Amikor már gyerek van, gyűrű az ujjunkon, a házassági papírok a fiókban? A házasság csupán csak egy papír, érzelmileg a mai világban már nem is erősebb egy szimpla élettársi viszonynál. Lehet, hogy itt kezdődik a baj forrása: nincs mértéke már a papírnak, a szónak, az ígéretnek. 

Nagyon sokan vannak olyanok, és hallom is a történeteket, hogy egy hímnek barátnője van, mondja is, mégis a harmadik lánynak csapja a szelet messengeren, élőben pedig a szexre játszik. Közben pedig azt mondja, hogy ott a barátnője, és mennyire szereti és milyen boldog vele: de valójában boldogok vagyunk attól még, mert kimondjuk? Nem. Ál-boldogság csak, mert belül azt érezzük, hogy azt kell éreznünk, hogy boldogok vagyunk, hiszen mindenünk megvan: egy támogató fél az oldalunkon, aki bármilyen hülyeséget is teszünk, feltétlen nélkül szeret minket. Csupán ez nem kapcsolat, és nem szerelem, hanem önmagunk-, és a párunk becsapása. S míg mi egy álarcot húztunk magunkra, addig a párunkkal szemben ez a viselkedés az önzőség netovábbja, mert ő tényleg szeret minket, mert ő tényleg velünk képzeli el a jövőjét, mert ő tényleg elhiszi nekünk, hogy ő a minden. Vagy lehet azt mondani a fiúknak, hogy ő csak egy lánybarát, s az még rendben is van, mert hiszek abban, hogy a srácoknak is kell lányokkal beszélgetniük a párjukon kívül, különben becsavarodnának, DE. Nem mindegy hogy az a beszélgetés milyen. Hogy mik zajlanak benne. Hogy mennyire titkolja a hímnemű egyed a párja előtt az üzenetváltásokat. Hogy hányszor marad az asztalon magában a telefon, mert nincs titkolnia valója a tulajának, vagy már-már a kézhez van ragadva a telefon? Hogy milyen érzelmek és gondolatok futnak a fejekben. Hogy mennyire mennek bele a mélyebb témákba, s közben a barátnővel lehet már csak a szex marad, mint közös, mert a lelket megérti más. A szex testi megcsalás, viszont a messengerben történő levelezés már érzelmileg megcsalás, ami szerintem sokkal rosszabb a testinél. 

Viszont azt ki kell kötni, hogy én azon az állásponton állok, ahol szerintem a féltékenység tökre felesleges, mert ha valaki akar, akkor úgyis megcsalja a másik embert. Lehet minimálszinten féltékenykedni, viccelődve, de a korlátok közé szorítást kéne már elfelejtünk nekünk nőknek, mert tudjátok, ahol szabadság van, ott lesz az otthon. 

De visszatérve, ez nálunk is megvan, nőknél, semmilyen félreértés ne essen. Hamarabb elér az ember egy érzelmi megcsaláshoz, mint egy testihez, és talán észre sem veszi, hogy azt csinálta. Hamarabb létrejön két lélek között egy szikra annál, hogy szexi vonzalom alakuljon ki. Persze, többnyire a testi vonzalom az első, és fúj meg minden, de gondoljunk csak bele melyik a rosszabb: amikor a párunkat hosszútávon, érzelmi vonalon viszik el tőlünk egyre messzebbre, hogy már csak testileg van jelen mellettünk, VAGY az a rosszabb, hogy egyszer, kétszer, háromszor megtörténik a szex és helloszevasz? Nem, egyik sem jó és normális, de melyik a rosszabb? Számomra mindenképpen az, mikor már nincs lélek, szív, csak egy test meg egy megszokás a tudattal, hogy járunk egymás mellett a párommal, a barátommal, a kapcsolatommal, ki hogyan nevezi magukat. Ehhez természetesen egy harmadik fél sem kell, elég az érzelmek kihűlése, a megszokás rutinná válása, a kihűlt szenvedély, a szerelem puszta barátsággá változása, mert milyen érdekes, ugye? A szerelemből lehet barátság, de a barátságból csak nagyon nagy ritkán sikerül egy tök jól működő szerelem. S akiknek olyan történetük van, hogy barátsággal kezdték, most meg már három gyerekük van és még mindig dúl a love, legszívesebben szobrot állítanánk nekik és hallgatnánk őket az idők végezetéig, hogy vajon hogyan csinálták. 

Az érzelmi síkon elvevés nem rövidtávú, az elején olyan mindenki számára, mint egy láthatatlan zsinór. S mi hajlamosak vagyunk attól félni, amit kézzel-foghatóan látunk, nem attól, ami az orrunk előtt van és mégsem vesszük észre. Néha belecsöppenünk abba, hogy a párunk a test, egy másik fél pedig az érzelmi világunk, akivel mindent és mindenkit ki lehet beszélni: Két emberbe tesszük azt, ami jobb esetbe egy embernek kéne jelentenie. 

Viszont mi van akkor, ha az exünkhöz térünk vissza folyton-folyvást, pedig a baloldalunkon már egy másik nővel vagyunk kapcsolatban? Akkor kit csalunk meg kivel? A múltat a jelennel, vagy a jelent a múlttal? Esetleg a szakítás utáni elszánt és újraösszerakott énünket azzal, hogy mégsem sikerült túl lennünk a volt barátnőn? Hazugság-piramis. S ha nem sikerült túl lennünk az exen, és folyamatosan visszatérünk hozzá, hogy írásban kommunikáljunk vele, akkor az azt jelenti, hogy még nem zártuk le, hogy még nem vagyunk túl, hogy csak belemenekültünk egy új kapcsolatba, amitől a megváltást várjuk. A magunk megváltását. Ez sem szerelem, nem is kapcsolat, csak a saját magunk önzősége. 

Mi van akkor, ha lázadunk szakítás után? Éjszakáról-éjszakára, kalandokból-kalandokba, bulikból-társaságokba, élményekből-élményekbe, egy hatalmas nagy hedonizmusi bonbon leszünk, de marad bennünk bármiféle tartalom is? 

Mi van akkor, ha az érzelmi megcsalás szakításba torkollik, aztán pár héttel később ott állunk a fejünket fogva, hogy mégis mi az Istent csináltunk. És nem foghatjuk Istenre, nem foghatjuk senkire, az exre sem, a szeretőre sem, csak és kizárólag magunkra: de közben meg mit bánunk? Hogy belementünk valamibe, ahol jól éreztük magunkat? Ahol érzelmet éreztünk, vagy egyszerűen csak megértést és nyugalmat? Ezek szerint az ex előbb-utóbb ex lett volna. A lelkünk menekülőre fogja, ahol nem érzi jól magát: rajtunk áll a dolog, hogy hogyan jövünk ki egy helyzetből. 

 

napi kérdések: 
Milyen a mostani kapcsolatod egytől-tízig? 
Milyen volt az exed? Mit nem szerettél benne? És mi az, amit igen, viszont a jelenlegi srácból az pont hiányzik? 
Min veszekedtetek utoljára a pároddal, és visszagondolva mennyire érte meg? 
Hogyan beszélgetsz messengerren a többiekkel, van olyan ellenkező nem, és aki nem a legjobb barátod, akinek többet elmondasz, mint a párodnak? Miért van ez így? 
Könnyen bízol? 
Könnyen esel szerelembe? 
Mikor voltál utoljára féltékeny? 
Bízol magadban? 

 

Emlékszel a hazafutásra a vízpart mellett? (Fesztivál-programajánló)

Idén hatodik alkalommal kerül megrendezésre a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó a váci Duna-parton július 5-8. között.

Emberléptékű is, de a programkínálata igazán pompás, közel van Budapesthez, de elég távol ahhoz, hogy azt érezzük, kimozdultunk, zene is van, színház is van, DJ-k szettjeire táncolhatunk, vízparton ejtőzhetünk – szóval nem túlzás azt állítani, a váci VéNégy a fesztiválkínálat egyik legcsábítóbb ajánlata.

A VéNégy mindazoknak szól, akiknek a legnagyobb fesztiválok talán már túl nagyok, de azért szívesen megnézik a legjobb hazai és V4 országokból érkező koncertzenekarokat, akik szívesen ejtőznek és fürdőznek árnyas vízparton – képzeljük el, mintha felvinnénk Vácra a Római-partot- , akik vevők a kortárs színházi kultúrára is, szívesen megnéznek nem csak hazai, de lengyel, cseh vagy szlovák társulatokat is, s akik aztán este és éjszaka szívesen táncolnak DJ-k zenéire. És persze azoknak, akik imádják a Dunakanyart, köztük azoknak a budapestieknek, akik szívesen mozdulnak ki a fővárosból és annak agglomerációjából, de örülnek, ha négy nap zenés-bulizós, kultúrával teli vakációért nem kell messzire utazni.

Fellép a Punnany Massif, akikre életemben először idén a Plázs Megnyítón akkorát buliztam többedmagammal együtt, hogy alig hiszem el még mindig. Fellépnek az életemhez kapcsolódok, a Vad Fruttik. Fellép Péterfy Bori és a Love Band, Tankcsapda, Kiscsillag, Lily hates Roses. 

De zenék mellett a színházra is nagy hangsúlyt fektet ez a picinek tűnő, de igen csak hangulatos és mindent beleadó, rozéfröccsös fesztivál. Például a Klasszik Lasszó is fellép, akik már a MARGÓ-n is bemutatkoztak:  Czinki Ferenc, Jancsó Gábor, Kemény Zsófi, Pénzes Máté, Sárkány Bertalan, Schoblocher Barbara és Vitáris Iván.

Ki akarsz szakadni picit a valóságból, és közben mindent imádsz megélni? Akkor Itt a helyed! 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik

Felveszed a kesztyűt a sorssal azért, hogy azt az életet éld, amit szeretnél, amit elképzeltél magadnak, vagy hagyod, hogy csakúgy megtörténjen? Felveszed a kesztyűt és harcolsz azzal, akit a szívedbe engedtél, vagy meghagyod a nyugodalmas, chillezős naplemente feelinget kettőtök között? Amikor nincsen semmi, csak a lét egyhangú fogalma, ami pont azt sugallja, hogy senki mással nem ilyen, mint vele, de azért mégis csak bizserget belül a jóérzés, mikor először vitatkoztok egymással. Az állóvíz nem kifogás a szeretetre, a szeretet pedig nem mentség az állóvízre

Kellesz, ahogy a nevemet suttogod a tópartjánál. Kellesz, ahogy féltékenyen rá borítod az asztalt egy idegenre. Kellesz, ahogy éjszaka meglepő megfontoltsággal kacagunk  a kimondatlan tetten, hogy itt és most elérkeztünk egymáshoz. Kellesz, hogy a nap süssön még akkor is, mikor esik. És kellek, hogy az apróságoknak is épp úgy örülj, mint ahogy már várod a negatív dolgokat. 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Mondhatod azt, hogy nem vagy vallásos, hogy nem hiszel senkiben csak magadban, de néhanap még az sincs meg, mondhatod, hogy a bizalomra van szükség és semmi másra, attól még neked is lesz egy pont, amire nincsen magyarázatod. Nem tudod megmondani, miért pont Ő, hogy miért pont Te, hogy miért pont ti játsszátok a valóság kapuját, hogy miért pont ti vagytok a gangon cigarettázva és borozva, hogy miért pont ti lesztek azok, akik egy ölelés matricával is értik egymást. Foghatod a véletlenre, csak pontosan tudod, hogy a véletlen, Isten inkognitóban. Nincsenek véletlenek, mindennek oka van, hiszel ebben. Is. 

Ahogy hiszel a reggeli kávéban, mikor kócosan felkelsz, hogy csinálj egyet magatoknak. Hiszel az utazások mámorában, az otthon érzésében, mikor más országokban jársz, vagy akkor is, mikor Budapest utcáit járod. Az otthon sosem egy lakás, az otthon fogalma mindig mozgással jár. Mozgással jár az önfeledt pillanat este 11kor, a két korsó sör feletti lelkizés, a focimeccs nézés közbeni izgalom és kiabálás, és a viber üzenetek csengetése, a hétköznapi élő beszélgetések mélysége. Ott érzi magát otthon az ember, ahol szabadon engedik, s ahol többször kimondják akár csak magukban, hogy elengedem. Elengedem a vitákat, a nevetéseket, a folytonos aggódásokat, a túlagyalásokat, a már-megint-eltűnt napokat. Elengedem, mert szétszed. Akit elengedsz, azzal kapcsolódtok össze örökre, hisz ha ketrecbe próbálod zárni a másikat, mindenféle kötöttségekkel, akkor a másik egy idő után menekülni fog mellőled, mert nem kap levegőt. A menekülés pedig nem szívkérdése, még csak fizikai sem: a menekülés már egy üres pont a kör közepén, ami kilyukasztva fekszik a Balaton parton a nyugágyak előtt. 

Hiszek a morzsákban, amik szerteszéjjel heverednek a földön. Hiszek a változásban, az újjászületésekben, a kimondatlan szeretetben. Már hiszek az elkésett vallomásokban is, amikre régen annyira vágytál, hogy legalább egyszer, és most így pár év eltelt, kimondtad, és csak megnyugodva mosolyogtam. Hiszek abban, hogy mindig akkor kapjuk a lelki megerősítéseket, amikor nem számítunk rá, de tudat alatt is szükségünk van rájuk: és ezt nem mi tudjuk, hanem Odafent. Nem félek hinni, és ezt Tőled tanultam meg: mármint azt, hogy bátor legyek. Hogy nem kell félnem attól, amit más gondol, csak az a lényeg, hogy számomra elég legyen, hogy önazonos tudjak maradni, bármi is történjen. Nem félek az érzelmektől, a kimondott szavaktól, a kimutatásoktól: nem félek az élettől, ami párhuzamban fut önmagamként és szociális társaskapcsolatként. Ennek a párhuzamnak a metszete az, amit Isten elvárna tőlünk. Hogy élvezzük az életet, hogy ez itt, amiket kaptunk, semmi sem a miénk, csupán ajándékba kaptuk, tehát nincs vesztenivalónk, egyszerűen csak a lehető legjobban meg kéne élnünk az egész mindenséget.

Mi akarsz lenni: aki csak befogad és magának tart mindent, mint a Holt-tenger, vagy olyan szeretnél lenni, mint a Galileai-tenger, aki az egyik oldalon befogadja, majd a másik oldalon továbbadja a jót? A szeretetet, a kegyelmet, a nem-vagyunk-egyedül érzést, a mosolyt, az együttérzést, a gondoskodást, a hitet. Ha jót tesz neked, akkor miért félsz tovább adni? 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Önmagunkban hinni, a másikban hinni, másokban hinni, egymásban hinni, és a hitnek semmi köze a bizalomhoz. A bizalom kérdésköre még csak nincs is benne az első három legfontosabb dologban: megismered az illetőt, és valami meg fog benne. Lehet ez bármi: az arca, a kisugárzása, a beszéde, a viccei, a ruházata, a tekintete, a bonyodalmai, a túlságosan nagy angyal-énje, bármi. Beszélgetni kezdtek, és egyre jobban a lelkedbe lát, ha jól csinálja, és te pedig az övébe, ha nem játszik. Majd azt érzed, hogy hiszel neki, hogy hiszel benne. Azt érzed, hogy meg tudnád szeretni. Kezded közelebb engedni magadhoz, így ugye, hogy a bizalom nem is lehet toplistás? Az csak jön, olyan váratlanul, ahogy megy is. 

A bizalom nem létkérdés, persze fontos és szükséges, de a hit, az, ami egy nagyon nagy aduász. Gondolj bele, úgy érzed, hogy a párod felé eltűnt a bizalom, hogy egyszerűen annyi mindent csinált vagy épp nem csinált, mondott, hogy már nem tudsz benne bízni, de mégsem vagy képes elengedni. Mégsem vagy képes azt mondani, hogy “menj az életemből, vége van.” És miért nem? Mert még szereted. Mert az emlékek. A jó dolgok is, hiába vannak rosszak. És ezek miért maradtak még meg erősebben benned a bizalommal szemközt? Mert ott van azaz érzés, hogy még hiszel benne, benned, hogy még azt érzed, hogy hiszel a kettősötökben, hogy együtt kell még lennetek valamiért, még nem engedheted el.

S amíg hiszel, addig nem is fogod tudni teljes szívvel elengedni, bármiről legyen is szó. 

Hit nélkül egy kapcsolat sem működik. Ne azt kérdezd meg magadtól vagy a másiktól, hogy ugye, bízol bennem? ugye bízok benne? Ne. Hanem az legyen a kérdés, hogy hiszel-e bennem? Hiszek-e benne? Hiszek-e magunkban? Akkor jöhet bármi, bármilyen hurrikán, ha hisztek, mindenen túl lesztek: EGYÜTT. 

A hit nem vallás. A hit önmagunkban van: ha belegondolsz, az önismeret legalapvetőbb jelszava – 
Higgy magadban, hogy másokat is elfogadj, hogy mások is szeressenek.  

NAPI KÉRDÉSEK:
Egy 10-es skálán, mennyire hiszel önmagadban? (1 – semennyire ; 10 – tökéletesen, jobban, mint másban)
A mostani párkapcsolatodnál, amikor először találkoztál a pároddal, mi fogott meg benne? És most az a tulajdonság hányadik a rangsorban? 
Ha még hiszel, de nem bízol, szakítasz? Mit érzel belül olyankor? 
Mennyire tudsz hinni másokban? 
Mi volt az utolsó csalódásod, ami után nehezen álltál fel a földről? 
Mi/Ki segít a csalódások, szakítások, fájdalmak után újra lélegezni? 

 

 

 

 

(tervezek ezekből vlogot. Szerintetek? :] ). 

Vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom?

Vajon az érzés erősebb a szellemnél? Vajon mit jelent az, mikor azt érezzük mélyen bennünk, hogy tökéletes egyensúly uralkodik, hogy nem kell más, mert foglaltak vagyunk, és mégis a lehető legnagyobb szabadságban? Mintha a szív jelezne, közben pedig nem tudnánk megmondani biztosan mire és kire utal, csak egyszerűen érezzük a foglalt táblát magunkon. Talán önmagunkkal találtuk meg ennyire az összhangot? Talán egy adott ember jelenléte az életünkben segített minket ahhoz, hogy eggyé váljunk ezzel? 

Ha túlságosan spirituálisak szeretnénk lenni, akkor az utolsó kérdésre egyértelmű nagy igen lenne a felelet. Hiszen az emberek, az összes ember azért talál ránk s mi azért találunk rájuk, hogy tanítsanak, hogy mutassanak valamit a számunkra, és ez fordított helyzetben sincs másképp. De vajon mennyire ragadhatunk ebbe a magyarázatba bele? Vajon meddig egészséges még ez a fajta gondolkodás, s mikor változik át károssá? S mitől érezzük azt belül, olyan tisztán és hirtelen, hogy jó helyen vagyunk? Vajon hallgathatok a megérzésemre, ha az eszem mást suttog? És fordítva hogy áll a helyzet? Vajon a szeretet véget ér? Vajon ha megbízok benned, az azt jelenti, hogy nem aggódom szét a fejem, vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom? Vajon kiléphetünk láthatatlanul olyanból, ami addig körbezárt minket? S lehet ez a kilépés természetileg meghasonult, de hasznos? Vajon melyik a fontosabb: önmagunk boldogsága, vagy a másiké? S a kiegyensúlyozottságunk nem éppen azt jelenti, hogy mindketten boldogok vagyunk? 

Felállunk a dobogóra, ahonnan belátni a félvilágot, viszont saját magunkat néha eltakarja az éppen bekúszó felhőzet. Akkor van, hogy megfordulunk és nem értünk semmit sem, azt mondjuk a végén, hogy most engedjük el, történjen bármi, s akkor el is engedjük, pár órával később pedig a sors jön és helyrerakja az egészet. Amik számítanak, akkor is számítanak, ha pár napos csend áll be, csupán hinnünk kell benne. A türelem meg a hit kiüti az aggódást? Az aggódás tartja életben a szeretetet? A szereteté a kérdések felhatalmazása a fejünkben? Bármit is jelentsen ez a kérdés, bármit is jelentsünk. 

A nem aggódás elérése azt jelenti, hogy rendben vagyunk, hogy racionálisan elhiszlek, s tudom, hogy te is elhiszel engem, bár utóbbin nem is agyalok. Bizonyos vagyok a létezésben, önmagamban, az esti táncolásban, az emberek kedvességében, a kávé nedűjében. A szeretet nem is az emberekről szól, nem egy újabb önzőség és énközpontúság kifejezésére használható tulajdonság, fogalom, hanem épp ellenkezőleg történő kinyilatkoztatás: képesek vagyunk önmagunkon kívül is élni. És mennyire jó is, nem? Hogy megbízol abban, aki előtted áll, hogy megbízol abban, aki benned él, hogy a kettőt összevonva megkapod a könnyedséget. Hogy mikor eléred e tudat állapotát, nem az lesz a kérdés, hogy érted el, hanem maga az élet marad utána. Létezel. 

Az aggódás visszarakása egy normális szint alá, vagy legalábbis nem túlnyomni, a bizalom legmagasabb foka. Nem egy elhatározás, nem egy döntés eredménye, hanem a megismerés és elfogadás folyamatának majdnem legmagasabb pontja. Elfogadtál valamit, ami addig félelemmel töltött el. Amitől addig nem tudtál aludni, ami addig belemászott a zsigereidbe, s nem tudtad miért, de egyszerűen nem tudtad még azt sem, hogy te magad ki vagy, csak az járt a fejedben, hogy valami nem oké. Volt, hogy éberen is agyaltál, hogy szembeálltak veled s nem érezted a bizalmat, pedig a kapcsolatot igen. Túl kell ugorni az árkot, hogy a vízesés mögé láss. Nem bele, hanem túl kell ugorni, mert ha valamiben benne vagy, akkor általános tény, hogy nehezebben látod meg a csodát. 

napi kérdések: 
Miért aggódsz jelenleg az életedben? 

Kiért aggódtál legutoljára? S miért érezted azt, hogy szükséges? 
Elengedés vagy megfejtés? Személy szerint, mikor veszed észre, hogy már a megoldásban vagy egy adott szituációban/kérdésben, és nem benne? 
Mi a legnagyobb félelmed? 
Ki a legnagyobb félelmed?