Felszakadt seb a vértócsában állva: minden vér valahová elvezet, minden vér egy halk üvöltés, egy kiindulópontban lévő lelkiismeret-furdalás, egy pofon a letagadott érzelmekért, egy koccintás az elmúlás fogalmának újradefiníciójáért. Ki mondja meg nekünk, hogy merre visz az út? Ki mondja meg nekünk, hogy mi melyik fajta embertípus vagyunk? Vannak, akik a szívükre hallgatnak döntéskor, és vannak, akik az eszükre: miért kéne bármelyiket is megvétózni? Miért kéne bármelyik ellen is beszélni?
Felvettem az overált, amit még tőled kaptam egy kietlen utcasarkon Madrid majdnem-művésznegyedében, 2002. áprilisában. Pár sarokkal, és 45 perccel arrébb, tényleg a művésznegyed volt tele elvont figurákkal és csoda helyekkel, köztük a szállásunkkal is. Akkor még nem is sejtettem, hogy az út csak ekkor kezdődött el igazán. Szerettem a szemeid a Juan Carlos I Park kő-ujjai között állva, mikor készítettem rólad egy képet. Vagy inkább több százat, mert egy sosem jött össze, csak instagramra. Emlékszem mennyire lelkesen állítgattál a kertnek álcázott Atocha pályaudvaron, hogy a lehető legélethűbb fotó készülhessen: azt mondtad, hogy akkor és ott voltam a legszebb. Hogy maga vagyok egy 7000 nővényből álló botanikus kert. A világ leggyönyörűbb bókjának vettem, most pedig már kezdem kapiskálni a metaforáját: egy hely, ami hatalmas, ami növényekkel van körberakva, ahol a levegővétel is titokzatosságra nevel. Ahol óvni kell magad, még akkor is, ha túl nagy a szabadság, ahol mindig az van benned, hogy az őrjöngés közepette is csendben kell lenned, hogy fel ne bolygad a szentélyt. Talán te is ezt láttad bennem.
Mekkora hazugság, hogy a férfiak szeretik a titokzatos, kiszámíthatatlan nőket. Vagyis persze, egy ideig kedvelik, még hízeleg is nekik, de érezniük kell, hogy a titok mellett nyíltság is van bőven. Kacérság a végletekig, különben hamar felállnak s odébb állnak.
Madrid után még volt Barcelona, Berlin, Dánia meg Amszterdam, ahol szedtél nekem tulipánt kint a mezőn, miközben eldobhatós-elviteles pohárból ittam a kávét a kölcsönzött autóban, valami holland szám szólt, a tető le volt húzva, és nagyon menőnek éreztük magunkat. Csak mi voltunk meg az égbolt. Érdekes, akkor még nem is ígértünk semmit sem, vagy akkor már? Nem tudnám megmondani pontosan. Éltünk a hollandokban, a fánknak, a kávézóknak, amikben én is mást és te is mást szerettél meg. Éltünk a parkok nyüzsgésében, a múzeumok elitségében, Anne Frank házánál kérted, hogy meséljek Anne Frankról, s úgy hallgattál engem ott, mintha az aranycsinálás titkát fedném fel éppen. Függők lettünk a létnek, és így saját magunknak is. Két nap Amszterdam után már olyan volt, mintha igazán átszellemültél volna: azt mondtad, ha rosszul viselkedem, Begijnhof-ba zársz. Ami a belvárosban található épületegyüttes, egy csendes és középkori kis belső udvart képez, ami a történelem folyamán egyfajta menedékhelyet nyújtott a beginák számára, akik az apácákhoz hasonló vallási közösségben éltek, azzal a különbséggel, hogy ők nem kötöttek szerzetesi fogadalmat, így önszántukból is elhagyhatták a közösséget, ha a házasság mellett döntöttek. Most ezek a házak privát lakóházak egyedülálló nőknek.
Ott megúsztam Begijnhofot, három és negyedévvel később, már nem. Hat-, és negyedév, ennyi a közös szerelmi részünk az országról-országra járással, az eltapsolt örömökkel és a kávétúladagolásokkal. Sosem mondtam, hogy hajtsd vissza az ülőkét, te meg sosem szóltál rám, hogy rossz helyen vannak a piperecuccaim.
Az overált a szakításunk után két hónappal nyújtottad át egy balatoni-naplementés-borozás, összejövés alkalmával. A csapattal mentünk, mindenki félt, hogy mi lesz velünk, és mi úgy viselkedtünk, mint a legjobb barátok, hisz legjobb barátok voltunk a párkapcsolatban is.
Milyen, mikor a barátság erősebb a szerelemnél? Mikor lassan a testvéri-kötelék nagyobb lesz holmi párkapcsolat fogalmánál, és a végére ott álltok egymás mellett kézen fogva, örökkön örökké, s ő lesz majd az esküvői tanúd, te meg a koszorúslány az ő esküvőjén, meg aki szervezi a legénybúcsúját, és a régi párkapcsolat már a múlté lesz. Tudom, hogy a végén én fogom szervezni a legénybúcsúd, valami őrületes nagy bulit, ahol haj nem marad szárazon, és vigyázok rá, hogy ne csinálj ostobaságot. Imádni fogom a lányt, akit el fogsz venni, mert ő is imád téged, s vagy egy csomószor fogom megmenteni a segged a szakítástól, mert még akkor is a tűzzel játszol minden pillanatban. A határok nem a barátaid, ahogy nekem se, de épp azért vagyok melletted, hogy helyetted is meghúzzam őket magadnál. S tudom, hogy te leszel majd a tanúm, hogy imádni fogod a srácot, aki olyan bátor lesz és elvetemült, hogy feleségül vesz, és te rendezed majd neki a legénybúcsúját, én pedig ordítani fogok veled, hogy miért hívtál meg rá sztriptízlányokat, aztán a Mátyás Templom előtt, miután eldobtam a csokrot, összenevetünk, hogy hahó, mégis csak sikerült, jó helyen vagyunk.
