Egy párkapcsolat nem attól lesz hosszútávú, mert mindennap együtt lógtok. Nem attól lesz hosszútávú, mert nem létezik senki más rajtatok kívül, és úgy léptek át mindenkin, mintha koszos zoknik lennének a padlón. Nem attól lesz hosszútávú, mert el sem tudod képzelni az életedet, és a jövődet a másik nélkül. Nem attól lesz hosszútávú, mert erőn felül próbáljátok tökéletessé csiszolni a kapcsot köztetek, és attól sem lesz örök, hogy a negatívval nem törődtök, a szép pillanatokat pedig nem átélitek, hanem megosztjátok egyből a közösségi felületeken. Nem attól lesz hosszútávú, mert úgy ragaszkodtok a másikhoz, mintha saját magatok sem létezne.
Egy angol kutatás szerint, a jó kapcsolat az úgy alakul, hogy nem mindennap találkoztok a szerelmetekkel, főleg az elején, hanem mondjuk heti egyszer vagy kétszer. Mert így egymást is meg tudjátok ismerni, de közben nem hanyagoljátok el az addigi életeteket sem, a barátaitokról nem is beszélve. Egy szerelem sosem mehet a szeretet rovására. Nagyon sokan itt rontják el, hogy azt hiszik, ha jön a love, akkor 100%-ban a párkapcsolattal kell törődni, így érthető, ha mindenki mást hanyagolnak. De nem, nem érthető. Szerelmes vagy? Legyél. Senki sem tiltja meg. Viszont, ha önmagaddal nem tudsz mit kezdeni, amikor ne adj Isten véletlen két percre egyedül maradsz, akkor már baj van sőt, ha félnapja nem hallasz a párodról egy árva hangot se és majd beleőrülve már a féltékenység gondolatával is játszadozol, akkor bizony nem szerelmes vagy, csak függő. Függsz a partnertől, mert önbizalomhiányban tengődsz, vagy épp túlságosan szereted azt, amit a másik nyújt neked. Függsz érzelmileg, és nem mindegy, hogy odaadod magadat az életeddel és azonosságoddal együtt a párodnak, vagy engeded, hogy az életed részévé váljon sőt, hellyel is kínálod őt. Olyan hellyel, ami a konyhádban van. A nappalidban, a hálószobádban, vagy amikor a BKV-n utazol melletted egy üres hellyel. Olyan hellyel, ami lehet, hogy fizikai formájában üres, de mégsem érzed annak, mert a lelki szemeiddel látod magad mellett a másikat.
A függőség sosem baj. A társadalom kicsit azt mutatja, hogy ha függsz, akkor áldozat vagy. Viszont nem mindegy, hogy hogyan teszed mindezt: a teljes önazonosságoddal együtt átadod magadat a másiknak, vagy inkább megengeded, hogy az életed részévé váljon.
Mi vajon a különbség?
Egy szakítás után a legtöbb ember nem tud a tükörbe nézni, mert rondának, csúnyának és hasznavehetetlen boszorkának tartja magát, aki még egy párkapcsolatot sem tudott megtartani. De, ha nem tudsz belenézni a tükörbe, az nem csak azt mutatja, hogy végre a teljes valódi énedet látod benne, azt az énedet, amit eddig elrejtettél? És itt kezdődik a különbség: hogy te voltál önmagadként tabuk nélkül abban a kapcsolatban, vagy te voltál benne valaki más mellett. Hogy az önazonosságodat adtad, vagy egy kulcsot a másik kezébe.
Egy egyszerű kérdés: a párkapcsolatodban mikor engeded meg magadnak, hogy a másik sírni lásson téged? Mikor jön el az az idő, amikor már nem félsz gyengének tűnni a másik előtt? A másik előtt, aki elvileg a mindent jelenti a számodra. S valóban az a fontos, hogy a másik a minden legyen? Be kell kategorizálni az egészet? Kategorizálás nélkül nem is létezünk?
A függő odaadja magát a másiknak, talán sokkal jobban, mint az, aki csak felszínesen van jelen. De addig egészséges egy függőség, amíg nevén tudod nevezni: TE tudod, hogy mitől függsz? Bármilyen emberi kapcsolatban, de akár saját magadtól.
