Beküldve:

A magunk által kreált művekben kell megtalálnunk önmagunkat

Feladni magad másért az olyan, mint mikor vágysz egy autóra, de az autókereskedésnél valami teljesen másikat sóznak rád, te pedig elhiszed, hogy első látásra szerelem. Azzal is magyarázod, hogy a vágyak csak vágyak, nem állandóak, így felülírhatóan hamar elmúlnak vagy éppenséggel megváltoznak. Mindenre van magyarázat. Hogy például miért maradsz olyan kapcsolatban, ami már nem elégít ki. Amiben már önmagad sem vagy, csupán egy rosszul hamisított példány, amit fordított tükör mellett alkottak meg. Mert folyamatosan alkotnak téged, ahogy te is alkotod a többieket: és ezekben az önmagunk által kreált művekben kell megtalálnunk saját-, és mások önazonosságát is. A telefonok némelyike már felismeri a tulajdonost az ujjlenyomatáról, akkor mi hogy-hogy nem vagyunk képesek felismerni, elfogadni a valódi énünket? 

Az ember egész életében játszik, így vagy úgy. Nem szerepeket, nem álarcokat húzunk fel, vagyis persze, egy bizonyos időszakaszban mindannyian átesünk a felvett álarcok s maszkok bálján, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint akik vagyunk: kísérletezünk és ismerkedünk önmagunkkal, barátkozunk is vele, hogy aztán az álarc egy szempillantás alatt, – jobb esetben -, lekerülhessen a földre. Ha nagyon szerelembe habarodunk valakivel, akkor van, hogy újra előtör bennünk a megfelelési kényszer, hogy rózsaszínbe látjuk őt, hogy rózsaszínbe lásson minket, s akarva-akaratlanul is köréépítjük az életünket. Nem egészen tudatosan sőt, még ösztönnek sem mondhatnám, egész egyszerűen valami automatikus zsigeri reakció, ami csak félig érkezik a belsőnk ösztönlényéből. A nőkből előbb-utóbb háziasszonyok lesznek, a férfiakból pedig családkereső, törekedve arra, hogy képes legyen a megfelelő anyagi hátteret biztosítani szíve-hölgyének. Természetesen, ha nem a nő keres többet, mert az előbb-utóbb a hímneműnél bizony erős önbizalom-visszaesést fog mutatni, hiúság kérdést csinálva az egészből. És azt hiszem, ezzel semmi baj sincsen, amíg tudnak kommunikálni. Amíg nem valami monoton mókuskerék lesz a közepére pár hónap elteltével olyan gondolatokkal, hogy jó rendben van, Mi vagyunk, egy pár vagyunk, szeretlek, megszokott, beleszoktunk. A beleszokás a vészcsengő. Amikor már rutinból tesszük a dolgainkat, s amikor néhanap azt vesszük észre magunkon, hogy közben nem érzünk semmit. Vagy ugyanazt érezzük állandóan. 

Feladni magunkat másért, a legnagyobb stagnálás. Stagnálunk, elengedve a saját kezünket is, mert elhittük, hogy a másik jobb, mint mi: hogy tanít valamire, hogy nem hiába csöppent az életünkbe, és nem hiába csöppentünk egymás életébe, és amúgy is, nem választhatjuk önmagunkat azért, mert nekünk valami rossz, ráadásul úgy érezzük, – és ez a legfőbb magyarázat -, képtelenek lennénk otthagyni azt, akit szeretünk. Aztán, mikor a másiknak sikerül, a legnagyobb dühöt ez ébreszti fel bennünk: neki nem voltunk elegek önmaga feladásához azért, hogy végre egyszer ne magát, hanem mondjuk minket válasszon. Önutálat kezdődik, s az engem nem lehet szeretni klasszikus mantra. Mókás dolog, hogy míg bennünk ez a mantra szól, míg bennünk önmagunkkal harcolunk, addig az Univerzum a másik oldalt próbálja erélyesen, mégis türelmesen megmutatni: hogy nem a mi hibánk, hogy igen is szerethetőek vagyunk, hogy szeretnek minket, hogy egyszerűen van, mikor nem minket választanak, hanem saját magukat, de ez nem baj, az útnak folytatódnia kell, nekünk meg megmaradni nyíltszívűnek, hogy rengeteg emberrel kapcsolatot létesítsünk így vagy úgy. Mert szükségünk van a negatív történésekre is ahhoz, hogy a pozitívat értékelni tudjuk: át kell esnünk elfogadva a rosszon, hogy a jót megérdemeljük. A legnagyobb kliséket mi teremtjük meg, mi hagyjuk életben őket. 

Ha feladjuk önmagunk képét a másik emberért, akkor a végén az adott illető is megutál minket, nem csak mi magunkat. Túl nagy terhet tettünk rá, amire talán se felkészülve nem volt, se pedig kapacitása arra, hogy ő legyen az, akiért mindent megtennénk. Mi pedig hibáztatjuk, mert nem szeretett minket önmagánál jobban ahhoz, hogy bevállalja ő is azt, hogy magunk helyett a másikat válassza. A (feltétlen nélküli) szeretet így válik gyűlöletté, haraggá, majd egy semleges, üres térré, amiben többé már semmiféle érzelem nem lesz megtalálható. 

Öntudatlanul adjuk fel magunkat, kiesünk önmagunkból, az önazonosság valami ferde, torzított puzzle-képekből fog összeállni, a vége pedig elkerülhetetlen idegösszeomláshoz vezet. Összeomlunk a másik kontrolljaitól, elvárásaitól, kérdéseitől, szabályaitól, s leginkább az addig nagy adagokban kapott dózistól, ami miatt érzelmileg függni kezdtünk tőle, és amit váratlanul egyre jobban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül von meg tőlünk. Összeomlunk önmagunk felé tanúsított hazugságunk súlyától: mert hazudunk azzal, hogy olyanná váltunk, akik nem mi vagyunk, és hagytuk, hogy megtörténjen sőt, szerettük is. Beleszoktunk. Az összeomlás nem gyengeség, nem is erőtől duzzadó énkép, hanem sima mezei, megmagyarázhatatlan lélek-besokkolás. A lélek, azt hiszem, így jelez nekünk, hogy gáz van, meg kell állnunk, mert innen tovább már csak fulladozni fogunk és evickélni a mélytengerben. Nem tudsz nemet mondani, a másiknak kell. S ettől csak még jobban gyűlölöd. Ez már soha többé nem lesz feltétlen nélküli szeretet, talán szeretet lehet egy üveg borral, de az már se nem önfeledtség és se nem mély bizalom, ami valójában sosem volt: a bizalom kizárja az érzelmi-függőséget. Vagy függő vagy, vagy bízol, a kettő együtt azért már túl sok lenne egyszerre. 

Mégis, egy függő őszintébben mutatja ki az érzelmeit a másik felé, mint aki egyszerűen csak bízik. Hogy miért van ez? Talán, mert egy függő nem gondolkodik, nem érez határokat, nem érzi saját magát sem, így nem érzi a magában hordozó veszélyeket. Aki bízik, az tudja, hogy előbb-utóbb lehet, hogy csalódni fog a másik emberben, vagy ő fog bántani, de tisztán és racionálisan látja a hibákat, a veszély-csomópontokat. 

Ha feladjuk magunkat, függünk. Ha tele vagyunk kétségekkel a szeretetben, bízunk. Mardossuk magunkat, kiugrunk az ejtőernyőből, mégsem a függőséget választjuk. Mondjuk nem is lehet: megtalál minket, nincs jogunk dönteni, akarjuk-e. Bízhatunk vagy nem bízhatunk, viszont a függőségnél nincs eldöntendő kérdés. Az életünket kívánja, hogy többek legyünk a végén: sosem beleszoksz, hanem belehalsz. Véredben lüktet az élet. 

 

Napi kérdések: 
Kapcsolat-, vagy érzelemfüggőségre vagy inkább hajlamos? 
Mit tettél utoljára egy személyért, amit magadért nem tettél (volna/még) meg? 
Mikor haragudtál legutoljára magadra, és miért? Találtál már rá megoldást azóta? 
Általában kire tudsz könnyedebben haragudni: másra vagy magadra? 
Az álarcok az én arcomra túl… (fejezd be) 

 

Beküldve:

A boldogságot nem koptathatod el

Bármit meg lehet tenni és bárkihez hozzá lehet menni, de nem mindenki lesz az, aki mellett önazonosnak érezzük magunkat, s akik mellett azok is maradunk bármi is történik. Van idő, mikor csak élsz, mikor azt hiszed, te vagy te, és nagyon nem érdekel a sok lélekbeli összevisszaság, amikor nem az a fontos, hogy magadra találj, hogy minden másodpercben azért bekapcsolva maradjon a tudatos éned, hanem csak és kizárólag az számít, hogy jól érezd magad: s ebbe az én-állapotba nagyon sokan benne is ragadnak. Van idő, mikor azt mondod, mindenbe képes vagy szerelmes lenni, aztán megjelenik a másik fél, és már el sem tudnád képzelni nélküle. Van idő, mikor összeroppansz, és minden felértékelődik. A hasonlóság, a központ mindig te vagy: nem másoknak kell megfelelni sőt, valójában nem is a megfelelés a lényeg, hanem hogy békét lelj. Önmagaddal. Ha megvan a béke, a világ állandóan vigyorogni fog rád. 

Ez olyan, hogy nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy a nagy szavakat elkoptasd. Legyen szó a köszönömről, a szeretlekről, az örökről, vagy a boldogságról. Nem állíthatod össze ezeket a szavakat olyan egymondatos klisékkel, amibe akár az egyszerűség meg a színtisztaság is megjelenik, mert eltűnik a varázsuk. Az a bizonyos plusz, amitől többek, amitől mi magunk is különlegesnek érezzük magunkat tőlük. Ha leírod, kimondod, valósággá válik. Ezt még régen mondtam, volt, hogy nem értették, aztán idővel azt az üzenetet kaptam, hogy most fogták fel ennek a mondatnak a realitását és azt, hogy tényleg így van. Az emberek hajlamosak néhanap ész nélkül, hirtelen felindulásból döntést hozni, s nem érdekli őket abban a szent minutumban, hogy vajon mi lesz majd a következménye. Talán mert Istent játszunk, vagy mert amíg nem érezzük a saját bőrünkön, hogy is áll a helyzetünk az érzelmekkel, a közösen megítélt felismerésekkel, az énközpontúságunkon kívül eső figyelmünkkel, addig nem tudunk igazán türelmesek lenni. Se magunkkal, se mással.  Írhatnám azt a nagyon elhasznált klisés magyarázatot, hogy amíg önmagunkkal nem vagyunk rendbe, addig jöhet bárki, senkiben sem leszünk biztosak, de ezt a lelke mélyén mindenki tudja. 

Az önazonosság hasonlít egy kicsit arra, mikor a modellek azt válaszolják a világ szépe versenyen a “mit szeretnének” kérdésre, hogy világbékét. Valahogy így állunk. S megfigyeltétek már? Valahogy mindig akkor vágyunk a legjobban a békére, mikor vihar tombol bennünk, mikor megfeszülünk, mikor belehalunk, mikor valami új, valami változás előtt állunk s talán túlságosan is nagy fontossága van annak, hogyan is döntünk. Mikor nem látjuk a fehéret a szürkében, mikor nem vesszük észre a csodát az égen. Ha a felhőkre nézek, mindig megnyugszom: mintha ott lenne beleírva a sorsunk, s a felhők alakzatai nem hiába éppen olyanok, mint amilyenek. Üzennek nekünk, csak észre kell vennünk. Ahogy minden egyes dolog üzen nekünk, és nem hiába vagyok éppen ott és akkor, ahol megjelenünk. 

Az önazonosság nem zárja ki a kettős játszmákat, a játszmából született megfelelési kényszert, a hazugságba csomagolt meg nem értéseket s önmagunkban lévő félhomálytságot. Az önazonosság nem zár ki semmit sem, csak nincs szükség hozzá: mindent átélsz, megélsz, engeded magadból a belsőt kitörni, és amit a legjobban szeretek, egy negatív felhang sincs se magadról, se másokról önmagadban, mert annyira nagyon hiszel benne, hogy a szeretet van minden, de tényleg minden mellett, mögött, oldalt, szemközt, mindenhol. Úgy kell élni, hogy soha ne bánd meg. Nem hiszem, hogy aki két másodpercenként, félévenként változtatja az első benyomásait, a véleményét, az olyan fú-de önazonos lehet, mivel nem hozol azonnal, első pillanatra születő véleményt semmiről és senkiről sem. 

A boldogság nem jön olcsón vagy könnyedén, mégha mindig ott ólálkodik mögötted, s amikor benne vagy, olyan egyszerűnek tűnik, hogy nem érted, eddig miért nem pacsiztál le vele. A boldogság csalóka is tud lenni: megmutatja magát, beléd férkőzik, hogy hidd csak el, hogy képes vagy te is rá, aztán váratlanul kifordul a következő utcasarkon. Csalóka és önfejű, ahogy mi emberek is néhanap. Minden összefügg, lehet mondani, hogy ez kamu és nem, de igen. Összefüggnek az egymásra hangolódások, a kimondott szavak, a ki nem mondott kifejezések, a világos tettek, a meg születni akaró kinyilatkozások, a szeretetkifejezések, az ölelések, az elsuttogó érzelmek, a tudatos vagy épp ösztönből jövő reális világképek, az átmulatott hajnalok, az ismerkedések, a nem-ek, a talánokba bújtatott igenek, az összevitatkozások, a mindig nevetésre álló száj, a felcseperedett nemzedékek, a reggeli kávé a cigarettával, a megvilágosodott mámorok, a feltétlen nélküliségek megértése, a szabályok menti élet, a határnélküliség, a szabadságba bújtatott függetlenség. 

A boldogság nem jön olcsón, ahogy a függetlenség magabiztossága sem. Olvastam ma reggel egy mondatot, hogy Jézus a kereszten a szabadságunkért (is) halt meg, tehát mi más lehetnék, ha nem szabad? Nem így volt megfogalmazva, de ez volt a lényege. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy küzdenünk kell magunkért még akkor is, ha néha csak belehuppanunk a könnyedségbe, mert úgy tűnik minden sima és hófehér: belehuppanunk, mert a lelkünk megnyugszik, hogy végre kicsit kipihenheti magát a sok izgalomban és sok szürkeség után. De aztán folytatódik minden elölről, mert erről szól az életünk: kiegyensúlyozottnak lenni akkor is, ha nagyon magasan vagyunk, vagy nagyon lent, vagy épp ha tudtok a kettő között létezni. Én nem tudok, de ez is valami önazonosság felszínén ülő okosság: Elfogadod magad mindenestül. Hibázol kurvasokat, árulsz el embereket és árulnak is el, zuhanórepülésben offolsz, hogy aztán magasra szállj, a lécnek lesz egy nagyvonalúsága és egy alacsonytartása is, nem mindegy, hogy éppen hogy vagy. Függni is fogunk, érzelmi-kábitószerfüggőségbe is belekerülünk nagyon sokszor az életben, de egyszer biztos mindenki, mikor a másik fél magától adja az anyagot, vagyis saját maga lényét, belehabarodsz, aztán gyanútlanul veszi vissza saját magát és nem érted miért. Észre kell venned a miérteket, de azt is, hogy nem kell mindig válaszokat keresni rá. Észre kell venni a hogyanokat, de tudni, hogy ezek miatt nem kell aggódni. Észre kell venni a bizalmat, és azt, hogy a zöldszemű szörny csak akkor bukkan elő, mikor önmagadban nem vagy biztos eléggé ahhoz, hogy a másiknak megfelelsz. Az jelenik meg, amit mások szemében látunk, amit másoktól várunk el, ami másokban zavar minket: ezek mind-mind kivetülések, és hagyni kell a rádöbbenéseket, hogy vigye a folyó, mert a csapot sem hagyod ott magában, hanem elzárod. 

Napi kérdések: 
Mikor függtél utoljára? És mitől? Rájöttél akkor, hogy mibe vagy benne, vagy csak utólag vetted észre, hogy valami nincs rendben? 
Az utolsó szeretlek tényleg szerelem volt, vagy csak érzelmileg ragaszkodtál? 
A boldogságod …. ! (fejezd be) 
Hogy vagy? Csak őszintén. 

Napi feladat: 
Vegyél elő egy papírt és tollat, (vagy a wordöt), és írjál önmagadnak egy levelet. Írd ki magadból, ami éppen foglalkoztat, aki éppen érdekel, amiben éppen benne vagy. A félelmeidet, a háláidat, a kapcsolataid nehézségét, a kapcsolatok örömét. Írd le, hogy szerinted most jelen pillanatban kitől mit kell tanulnod, és hol tartasz eme folyamatban. Írj le mindent. Lélek levél. 
(ha van kedved, el is küldheted nekem, vagy kérhetsz kérdéseket, hogy mikre figyelj. 
e-mail: vargamajaofficial@gmail.com) 

Beküldve:

Az egyesség kanyargós ösvénye

Egyességre jutni önmagaddal olyan, mintha valaki azt mondaná, megnyerte az ötöslottót, de elvesztette. Lehetetlenség. S nem az képtelenség, hogy kitalálsz öt számot, ami passzol a nyeréshez, hanem az, hogy utána önszántadból veszted el. Volt, hogy azt kaptam, nem csinálok semmit szándékosan, minden csak úgy történik, ahogy történnie kell. Voltam gyáva és manipuláló, nárcisztikus és aki nem tudja, hogy mit akar: Annyi mindennek elmondtak már, ahogy annyi mindennek elmondják az embert, mert igen is számít, mi van legbelül a lelkedben éppen. Ami belül vagy, az kívül is meglátszik. Hogy mennyire vagy kiegyensúlyozott, hogy mennyire csillog a szemed minden másodpercben, hogy mennyire vagy nyitott és rámosolygó az emberekre, hogy nem elküldöd az idegeneket, hanem beszélgetsz velük, miközben akár a Deák téren vársz valakire. Az embereknek történetük van: mindegyiknek. Ahogy saját magunknak is. Miért ne lehetne gond nélkül összekapcsolni minket? 

Az vagy kívül, amilyen belül. Van, hogy a rosszabbik éned kerekedik felül, mikor a pokol tüze az összes jéghegyet elsöpörné egy addig ismeretlen kontinensre, van, hogy megválthatnád a világot a kiegyensúlyozott jósággal, és van, mikor a legcsendesebb ürességben éled a mindennapjaidat. Eldöntöd sodródsz, hogy elengeded, hogy hagyod, hogy a sors kezébe adod az életed irányítását, s akkor irányít is, csupán mi vagyunk azok, mi emberek, akik mindig, de mindig meggondoljuk saját magunkat. Talán mert nem akarjuk elhinni, hogy úgyis lehet, ahogy alakul: talán mert nem vagyunk kibékülve annyira a helyzettel, vagy/meg önmagunkkal ahhoz, hogy elhiggyük, a sors nem rosszat akar, hogy attól még, hogy az első pillanatoktól kezdve nem egyenes útra rak le minket, hanem girbegurbás, macskaköves útra, attól még nem azt jelenti, hogy nincs velünk, hogy szar úton vagyunk. Nem. Minél kanyargósabb az út, minél több a kérdőjel, minél több a harc, az a jóféle, annál jobban tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Ha kibírod a poklot, megérdemled a mennyországot. Klisék követnek minket, újra és újra kitisztult és újraalkotott klisék, néha nevetünk, néha sírunk, néha a cigarettafüst kattogó zaja fogja csak fel a nyugtalanságot. A vége mindig a megnyugvás: viszont csak akkor, ha beszállsz a Niagara-vízesésnél a kenuba, és vadul lemész vele. 

A kapcsolatok  hálója egy picit egy profi sakkozó életére hasonlít. Önmagad megismerése meg a NAZA-hoz. Vágyat érzünk a megismerésre, az elengedésre, a szeretetre, a mindent tudásra, a semmit nem tudásra, egymásra, a biztonságra, az egyensúlyra, a lopott percekre, a minőségi időre, a gondolatok szabadságára, a jó dolgokra, de mit teszünk meg ezekért? Hogy a negatívat kisöpörjük az életünkből? És? Megéri? Attól még ott lesznek, hogy nem törődünk velük, és én ezt sosem értettem, hogy hogyan lehet valamivel csak azért nem törődni meg kizárni, mert rossz. A szeretet megélése nem csak a jó és pozitív életérzésben van, hanem igenis magába foglalja az óriási küzdéseket meg feketeséget is. Minél jobban belehalsz, annál fontosabb. Minél jobban lemész, annál magasabban leszel, mikor kijössz belőle. Ha nem engeded meg magadnak az átéléseket, az érzelmek megélését, akkor honnan veszed azt, hogy rögvest megérdemled a jót? Hiszen nem tudsz eléggé szívből jövően hálás lenni a fehérért, ha ellököd magadtól, ha egy fal mögé dugod a feketét. Úgyis megtalál. 

Mindenféle kiakadás után megtalál az egyesség: magaddal kötöd, majd a többiekkel láthatatlanul, mégis érezhetőbben minden másnál. Hogy már nem fogsz azon aggódni mi lehet, hogy már nem cincálod szét önmagadat, hogy miben vagy a legrosszabb, hogy nem csak a pillanatnak élsz vagy az egész jelennek, hanem meg fogod és egybegyúrsz mindent. Hogy a nem akarás, a döntésed súlya a fejedben nem egy és ugyanaz: hogy nem dönthetsz el csak kizárólag te valamit, igen, szükséges ahhoz, hogy rálépjél az útra, el kell határoznod, ki is kell tartanod a cél mellett, hogy ne térítsen el minden apróság és ne bizonytalanítsanak el a másoktól jövő szavak, de nem csak te létezel a fejedben. Se. Nem úgy vannak a dolgok, ahogy te azt nagy kegyesen eldöntöd: hozzájárulsz a mennyországhoz, de nem te hozod létre. 

Ha valaki azt mondja nem hisz, de mégis azt mondja, hogy az ördög sosem alszik, akkor hogy is van ez? Az ördögben hisz? A rosszban hisz, pont abban, ami valójában minden emberben megtalálható? Akkor a másik fél igazságát miért zárja ki? Félig ugyanarról a személyről van szó, aki sosem alszik. (de ez már egy másik történet lesz…) 
napi kérdésnek addig: 
Megfigyelted már? Aki azt mondja nem hisz semmiben és senkiben, az valójában önmagában nincs békében belül? Talán több a szomorúság, a düh, a harag, a kiábrándultság, a fel nem dolgozó traumák, mint másokban. S amint ezektől megszabadul, az ég kitisztul, és magába fogadja a hinniséget: nem, nem Istenről beszélek, az önismeretről is. 

________________________________________________________________________________

Boldog vagy? 

Boldog vagy?, kérdezted, és meglehetősen 
kimérten őszintének tűnt az a pillanat, 
“Megnyugodott. És szabad”, válaszoltam, 
Már másnak mondom el, mit hoz magával a telihold, vagy 
az előző napjai s aztán az utóhatásban mit hagy ránk,
Már mást hallgatok meg, mást ölelek, és más mondja, 
hogy jó hogy vagyok, ahogy mással 
táncolom végig a hajnalt, és más 
mosolyodik rám, ha várás közben egy idegen emberrel elegyedek szóba, s 
már mással fújom a füstöt kíméletlenül néhanap, bár nálad a 
végén leszoktam róla. 
Biztos értenéd, ha elmesélném a legutóbbi telefonhívást, és 
biztos kíváncsian várnád a holdas történeteimet, de hidegen hagyna, talán 
mert ezekben élek. Ahogy belőled már egyre jobban nem. 
Máshová kerültem, tőled messze – 
az én viszlátom a tiédhez képest csak egy alibi az égre tekintve. 

 

Beküldve:

Vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom?

Vajon az érzés erősebb a szellemnél? Vajon mit jelent az, mikor azt érezzük mélyen bennünk, hogy tökéletes egyensúly uralkodik, hogy nem kell más, mert foglaltak vagyunk, és mégis a lehető legnagyobb szabadságban? Mintha a szív jelezne, közben pedig nem tudnánk megmondani biztosan mire és kire utal, csak egyszerűen érezzük a foglalt táblát magunkon. Talán önmagunkkal találtuk meg ennyire az összhangot? Talán egy adott ember jelenléte az életünkben segített minket ahhoz, hogy eggyé váljunk ezzel? 

Ha túlságosan spirituálisak szeretnénk lenni, akkor az utolsó kérdésre egyértelmű nagy igen lenne a felelet. Hiszen az emberek, az összes ember azért talál ránk s mi azért találunk rájuk, hogy tanítsanak, hogy mutassanak valamit a számunkra, és ez fordított helyzetben sincs másképp. De vajon mennyire ragadhatunk ebbe a magyarázatba bele? Vajon meddig egészséges még ez a fajta gondolkodás, s mikor változik át károssá? S mitől érezzük azt belül, olyan tisztán és hirtelen, hogy jó helyen vagyunk? Vajon hallgathatok a megérzésemre, ha az eszem mást suttog? És fordítva hogy áll a helyzet? Vajon a szeretet véget ér? Vajon ha megbízok benned, az azt jelenti, hogy nem aggódom szét a fejem, vagy épp ellenkezőleg: ha nem aggódom, nem is bízom? Vajon kiléphetünk láthatatlanul olyanból, ami addig körbezárt minket? S lehet ez a kilépés természetileg meghasonult, de hasznos? Vajon melyik a fontosabb: önmagunk boldogsága, vagy a másiké? S a kiegyensúlyozottságunk nem éppen azt jelenti, hogy mindketten boldogok vagyunk? 

Felállunk a dobogóra, ahonnan belátni a félvilágot, viszont saját magunkat néha eltakarja az éppen bekúszó felhőzet. Akkor van, hogy megfordulunk és nem értünk semmit sem, azt mondjuk a végén, hogy most engedjük el, történjen bármi, s akkor el is engedjük, pár órával később pedig a sors jön és helyrerakja az egészet. Amik számítanak, akkor is számítanak, ha pár napos csend áll be, csupán hinnünk kell benne. A türelem meg a hit kiüti az aggódást? Az aggódás tartja életben a szeretetet? A szereteté a kérdések felhatalmazása a fejünkben? Bármit is jelentsen ez a kérdés, bármit is jelentsünk. 

A nem aggódás elérése azt jelenti, hogy rendben vagyunk, hogy racionálisan elhiszlek, s tudom, hogy te is elhiszel engem, bár utóbbin nem is agyalok. Bizonyos vagyok a létezésben, önmagamban, az esti táncolásban, az emberek kedvességében, a kávé nedűjében. A szeretet nem is az emberekről szól, nem egy újabb önzőség és énközpontúság kifejezésére használható tulajdonság, fogalom, hanem épp ellenkezőleg történő kinyilatkoztatás: képesek vagyunk önmagunkon kívül is élni. És mennyire jó is, nem? Hogy megbízol abban, aki előtted áll, hogy megbízol abban, aki benned él, hogy a kettőt összevonva megkapod a könnyedséget. Hogy mikor eléred e tudat állapotát, nem az lesz a kérdés, hogy érted el, hanem maga az élet marad utána. Létezel. 

Az aggódás visszarakása egy normális szint alá, vagy legalábbis nem túlnyomni, a bizalom legmagasabb foka. Nem egy elhatározás, nem egy döntés eredménye, hanem a megismerés és elfogadás folyamatának majdnem legmagasabb pontja. Elfogadtál valamit, ami addig félelemmel töltött el. Amitől addig nem tudtál aludni, ami addig belemászott a zsigereidbe, s nem tudtad miért, de egyszerűen nem tudtad még azt sem, hogy te magad ki vagy, csak az járt a fejedben, hogy valami nem oké. Volt, hogy éberen is agyaltál, hogy szembeálltak veled s nem érezted a bizalmat, pedig a kapcsolatot igen. Túl kell ugorni az árkot, hogy a vízesés mögé láss. Nem bele, hanem túl kell ugorni, mert ha valamiben benne vagy, akkor általános tény, hogy nehezebben látod meg a csodát. 

napi kérdések: 
Miért aggódsz jelenleg az életedben? 
Kiért aggódtál legutoljára? S miért érezted azt, hogy szükséges? 
Elengedés vagy megfejtés? Személy szerint, mikor veszed észre, hogy már a megoldásban vagy egy adott szituációban/kérdésben, és nem benne? 
Mi a legnagyobb félelmed? 
Ki a legnagyobb félelmed?